Háborús Keresőszolgálat

A nagykanizsai 9. könnyű hadosztály alakulatai - köztük 17. gyalogezrede - leginkább a Kosztyenki környéki hídfőcsatában szenvedtek súlyos veszteségeket. Három zászlóalj vérzett el 1942 augusztusában, mikor a Donon átkelt szovjet csapat sebtében kiépített hídfőállását próbálta felszámolni. A harcokban elesett honvédeket javarészt Kosztyenki északi részén, a szélső házak között megásott sírokban (102), és az Alekszandrovka helység keleti részén kialakított hősi temetőben (63) helyezték végső nyugalomra. A 17. gyalogezred egyedinek számító veszteségkimutatásának sűrű bejegyzéseiből is erre következtethetünk. A Kosztyenki körül lezajlott harcok hősi halottai közül többen nyugszanak még Prokudinszkijben (38) is. Az utóbbi helység határában temették el Csathó Egon hadnagyot is.

 A 9. könnyű hadosztály hadműveleti területén a fentieken kívül még számos hősi temető, magános és elszórt sír volt, többek között Szinyije Lipjagi központjában, a III. hadtest két tábori kórháza közelében (158), valamint a Sztaro Nyikolszkojén átvezető műúthoz közeli iskolaépülettől 50 m-re délnyugatra (133). Az utóbbi helyen, egy domboldalon létesített hősi temetőben az egyes sírokon kívül két, 50 halottat magába foglaló tömegsírt is ástak. Az alakulatok a kemény téli időjárási viszonyok közepette is igyekeztek eltemetni katonáikat, A községben az 1943. január 16. és 28. közötti védelmi harcokban elesett és meghalt III. hadtestbeli honvédeknek és munkaszolgálatosoknak rögtönzött, jelképes sírja is megtalálható volt egykoron. Turner Kálmán római katolikus tábori lelkész feljegyzései szerint Simor Ferenc alezredes és Házos Győző százados zászlóaljparancsnokokat, valamint Tóth Tibor tartalékos zászlóst még 1943. január 18.-án is koporsóban temette el. A nagyméretű sírgödröt a kegyetlen hidegben egészségügyi katonák és munkaszolgálatosok ásták meg, a felső földréteget csákánnyal eltávolítva, alatta ásóval, mintegy 2 méter mélységig.

 A kanizsai seregtest védővonalát jobbról a 6. könnyű hadosztályé követte. A komáromi, lévai és győri alakulatok hősi halottait, valamint több tábori munkásszázad végelgyengülésben, betegségben meghalt munkaszolgálatosait (462) befogadó legnagyobb temető e védővonal mögött Jablocsnoje községben volt. A falu, a hadsereg arcvonala mögött vezető un. Sztálin úttól nyugatra, kb. 15 km-re a Dontól, egy erdőség által védett részen volt. Ide települt 1942. július 10.-ét követően a 6. könnyű hadosztály parancsnoksága, illetve egészségügyi oszlopa is. A falu nyugati részén, a szélső házsorok között állt az egészségügyi oszlop földszintes épülete, s mögötte a temető. Bejáratánál egy díszes székelykaput emeltek. A fák alatt néhány, mészkőből faragott sírkőtáblát is fel lehet fedezni a temetőről készült korabeli fotókon. Ezeket a különös hősiességet tanúsított katonáknak emelték (pl. Pongrácz István őrvezetőnek és Csörsz István főhadnagynak). A sírokat a 401. különleges munkásszázad gondozta. E munkásszázad halottai a falu polgári temetőjének délnyugati sarkában, elkülönített parcellában nyugszanak, többek között Podgesz László (Muzsla, 1912.) és Földes Ferenc (Ipolyság, 1906.) is.

 A 2. hadsereg hadműveleti területén egykoron kialakított legnagyobb kiterjedésű magyar hősi temetők az Uriv-Sztorozsevoje községek által határolt Don-szeglet mögött voltak. Az 1942. július közepétől szeptember közepéig lezajlott doni hídfőcsaták hősi halottai közül a legtöbbet a Sztorozsevoje, Uriv, Novo Uszpenka, Boldirevka, Kolbino, Masztjugyino, Rosszoski és Novo Ivanovszkij községekben egykoron kialakított temetők fogadták be. Az arcvonalból visszatérő lőszerszállító országos járművek (szekerek) és a tehergépkocsik minden esetben hősi halált haltak tömegével érkeztek meg e hátsó körzet településeibe. Hozzávetőlegesen 4-5 ezer honvéd földi maradványait őrzik - ma már jeltelenül - az említett falvak területén ásott sírok, tömegsírok.

 A harcok közvetlen közelében, az ellenség által állandó tüzérségi väskor kopia és aknavetőtűz alatt tartott területeken nyilvánvaló módon hiába is keresnénk sírokat, temetőket. Az egyik kivételt a Sztorozsevoje nyugati szélén megásott sírok, tömegsírok jelentették. A település - a hadsereg egykori arcvonala mentén - a Don nagyobb kanyarulata mellett lévő, hosszan elnyúló sziklás-agyagos magasparton fekszik. Az 1942 nyár végi és kora őszi hídfőcsaták során több ízben cserélt gazdát, végül szeptember 11-én az egri 20. könnyű hadosztály alakulatai foglalták vissza. 296 hevesi, nógrádi, győri, s az 1. páncéloshadosztály kötelékébe tartozott honvéd és 20, a védőállások kiépítése közben meghalt munkaszolgálatos nyugszik a sztorozsevojei rögök alatt. Sulyok Dezső: "A magyar tragédia" (Newark, 1954) című életrajzi kötetéből vett sorok hitelesen mutatják be az ottani állapotokat, s a temetések ottani körülményeit: "1942. szeptember 17-én Storoshevoje nyugati szélén végignéztem, amint egy zsidó munkásszázad emberei eltemették az előző napi ütközet hősi halottait. Összesen mintegy 80 holttestet adtak át az anyaföldnek. Nagy, téglaalakú gödröket ástak és húszasával fektették beléjük a halottakat. Egyikük egy papírszeletre felírta azok nevét, akiknek igazolási jegyét megtalálták. De mivel az orosz belőtte a terepet, nem sokat vesződtek az agnoszkálással."

 A másik kivételt a nevezetes és leginkább emlegetett Uriv község közeli sírok (155) képezték, melyek a település északi részén álló templom, illetve az un. községi templom udvarán, valamint elsősorban lakóházak udvarain magasodtak egykoron. Javarészt a 7. könnyű hadosztálybeli soproni 4. gyalogezred Donhoz kiérkező zászlóaljait ért 1942. július 12.-i ellenséges harckocsitámadás során elesett honvédek, a július 18.-i első urivi ütközetben életüket vesztett szintén 4. gyalogezredbeli, s a nagyszőllösi VIII. kerékpáros zászlóaljba tartozott katonák, valamint a 13. könnyű hadosztály kecskeméti 7/I. zászlóaljának a község teljes birtokbavételére irányuló sikertelen szeptember 9.-i támadása hősi halottjai leltek itt végső nyugalomra.

Novo Uszpenka is az uriv-sztorozsevojei hídfőcsaták által érintett település volt. Házai leégtek, lakosait az 1942. nyári harcok alatt kitelepítették. A temetőt (563) a falu északi részén, a házak között létesítették. Az egyes alakulatok katonáit a többitől elkülönítve, egy azonos helyre temették. A többi Don menti temetőt tekintve leginkább itt figyelhető meg ez a kezdettől szorgalmazott törekvés. Eleinte csak a tiszteket temették külön sírba. A legénységi állományúak zöme tömegsírba került, de fél méterenként azokon is helyeztek el fejfákat. Javarészt a 20. könnyű hadosztály egri 14. gyalogezredének az 1942. augusztusi, szeptemberi hídfőcsatákban elesett honvédjei nyugszanak itt, de a losonci 23. gyalogezred, az 1. páncéloshadosztály, a soproni 7. és a komáromi 6. könnyű hadosztály életüket vesztett katonáinak sírjai is megtalálhatók voltak egykoron. Német katonákat is temettek ide, sőt a környéken elesett szovjet harcosok tömegsírját is a temetőn belül ásták meg. Az 109/3. tábori munkásszázad 1942. novemberében megfagyott munkaszolgálatosainak tömegsírjait két helyen ásták meg, a nagyobbat a hősi temetőtől délre, a falu házai között, a kisebbet Novo Uszpenkától 2 km-re keletre, egy kőbánya mellett.

 A 2. hadsereg doni arcvonala mögött létesített valamennyi temető közül a legnagyobb a boldirevkai volt. A falu a Gyevica patak jobb partján települt, 8 km-re a Dontól. A sok egyes és tömegsírt magába foglaló temető (612) a községtől keleti irányba kivezető út mellett, egy domboldalon volt. A közeli Uriv község területén és környékén vívott súlyos harcokban elesett honvédeket szállították ide. A soproni 7., illetve a kecskeméti 13. könnyű hadosztály alakulatainak hősi halált halt katonáit, akik a szovjet csapatok nagyobb előretörésének megakadályozása során áldozták életüket. A soproni 4. gyalogezred ezredsegélyhelye néhány hónapig a község iskolájában működött, ennélfogva annak udvarára és a templom kertjébe is temettek. "Augusztusban volt idő, amikor 80-100 sebesült feküdt az utcán a porban, és onnan válogatták az orvosok a sürgősebbeket, addig pedig egy egészségügyi katona a kulacsából vízzel kínálta, aki kért és egy zöld ággal a legyeket lehajtotta róluk." - ismerhetjük meg az ott uralkodott állapotokat a szemtanú, Polgár János tartalékos őrmester írásából.