Háborús Keresőszolgálat

 Vannak olyan időszakok, amikor egy ország figyelme irányul feléjük. A vissza nem tért férjek, testvérek, s apák felé, - hagyományos, első világháborús kifejezéssel élve - hősi halottaink felé. Az 1989. évi rendszerváltozás óta ilyenek a doni tragédia kezdetét jelentő emlékezetes január 12-i napok. Előkerülnek a féltve őrzött, megsárgult katonafotók, a szűkszavú vöröskeresztes értesítések, az érintett családok újból bizonyosságot akarnak szerezni elvesztett hozzátartozójuk sorsa felől. Az emberek nem felejtettek. Ma is gyászolják szeretteiket, egykori fájdalmukat ma is magukban hordják. Vannak, akik még mindig reménykednek és várnak, s több mint félévszázad elmúltával sem törődnek bele a szomorú tényekbe.

 De milyen új adatokat lehet még kideríteni, feltárni a fél évszázaddal ezelőtti egyéni tragédiákról? Az egykori hősi temetők nemrég előkerült korabeli, hiteles dokumentációján kívül az egykori feljegyzésekre, naplókra, a megőrzött fotókra és a tragikus eseményeket átélők emlékezetére is lehet még hagyatkozni. A Dontól szerencsésen hazatért honfitársaink közül mostanában egyre többen távoznak el tőlünk. Emlékeikre pedig most is nagy szükség lenne. Hol kísérték utolsó útjaikra elesett bajtársaikat, hol látták utoljára őket, mit tudnak halálukról, hol volt a sok sírkereszt?

 A súlyos 1942/43-as hadműveletekben elesettek tekintélyes számát nemcsak a Don menti falvak környékén emelt nyírfakeresztek ezrei jelezték egykoron. Az 1942 kora nyári Tim környéki harcok, illetve a Donhoz való felvonulás során is sokan vesztették életüket. Az első magyar hősi halottakat javarészt az Afanaszjevka, Mescserszkije Dvori, Barkovna, Tim, Rozsgyesztvenszkoje, Morozovo és Kodizi területén rögtönzött temetők, illetve magános sírok, valamint a kurszki és sztarij oszkoli tábori kórházak kertjei fogadták be. Zömében zalai, vasi, komáromi és Sopron környéki honvédeket, - a 9., a 7. és a 6. könnyű hadosztály katonáit.

 A nagyobb kiterjedésű, körülkerített, s néhány hónapig gondozott magyar hősi temetőket azonban közvetlenül a Don mögötti térségben alakították ki. Közelükben hármas halmot és egy kettős keresztet emeltek. Területüket általában mindenütt nyírfakerítéssel vették körül. Általában pravoszláv templomok (illetve romjaik) kertjeit, a falvakba települt tábori kórházak, egészségügyi oszlopok illetve ezredsegélyhelyek környékét jelölték ki erre a célra. De voltak sírok elvétve falvak főterén, szélén, illetve határában, s fontosabb utak mellett is. Természetesen ezen a vidéken is számtalan magános sír emlékeztetett a harcok súlyosságára és áldozataira.

 "A temetés és egyben a hősi halált haltak nyilvántartása a tábori lelkészek feladata volt - olvashatjuk Németh Jánosnak, a 107. tábori kórház egykori római katolikus lelkészének visszaemlékezésében. - A sír "kinézete" attól függött, hogy egy halott volt-e a sírba helyezve, vagy több. A külön sírnak szokott formát adtunk, egyszerű kereszttel. (Amelyre általában az elesett nevét, rendfokozatát, azonossági számát, s a hősi halál időpontját vésték rá, s erre helyezték a sorszámmal és a magyar szent koronás címerrel ellátott sírjeltáblákat is. – Sz. P.). Több halott esetében a sírhant egybefolyó volt, s a hantba betűzött keresztek jelezték, mutatták, hány katona fekszik alant. A halottakat a kórházaknál koporsókba temettük el, ruházattal együtt."

 A temetés körülményei természetesen nem voltak mindenütt ugyanolyanok, s változtak is a Donnál eltöltött hónapok folyamán. Amikor elfogyott a deszkaanyag, az elesett katonákat fűzfaágakból készített tokban, vagy sátorlapban temették el. Rászórt száraz növényzet helyettesítette a szemfedelet. Mivel a ruházati utánpótlás akadozott, szükség volt az elhunytak ruháira is.

 A temetési szertartás különböző volt. Előfordult, hogy katonai tiszteletadással, kivezényelt alakulatok jelenlétében kísérték utolsó útjára a hősi halottakat. A tábori lelkész azonban a legtöbb esetben csak a két-három, sírt ásó katonával temetett. Egy rövidke sor a Bibliából, imádkozás, - s újabb szomorú kötelességének kellett eleget tennie.

 Ha 1942 őszén képzeletben elindulnánk a 2. hadsereg Voronyezstől déli irányban húzódó, 200 km széles arcvonalán, illetve front mögötti területén, - az első nagyobb temetőre Gremjacsje községben lelnénk rá. A falu nyugati szélén, az Ivanovka felé vezető út mellett alakították ki. A sírok szép sorban következtek egymás mellett, a halmok szélét murvacsíkkal jelezték. A közeli Don menti arcvonalból ideszállított hősi halált halt zalai és muraközi honvédeket (112) temették ide. A nagykanizsai 17. gyalogezrednek, illetve II. zászlóaljának parancsnoksága is ebben a községben nyert elhelyezést, a sírok közelében, egy orosz kórház épületében.