Háborús Keresőszolgálat

A "doni hadsereg" déli - az olasz 8. hadsereg védővonalához kapcsolódó - arcvonalszakaszán nem zajlottak nagyobb ütközetek az 1942-es év folyamán. A szovjet csapatok kisebb folyón átkelési kísérletei, s a magyar fogolyszerző vállalkozások során elesett kassai 23. könnyű hadosztálybeli katonákat leginkább Szagunyban (70), Szirotovkán (39), Ivascsenkovon (18), s Goncsarovkában (23) temették el. A VII. hadtest tábori kórházai, s a 23. könnyű hadosztály egészségügyi oszlopai települtek az említett helységekbe.

 A zömében Esztergom és Budafok környékéről származó 32/I. zászlóaljbeli hősi halottak temetőjét Sirokij falucska délkeleti szélén álló házai közelében, a Likovo felé vezető út mellett alakították ki. Az 1942. augusztus 16-i szovjet támadás során elesett 11 honvéd (benne 3 tiszt: Ivánka Zsigmond hadnagy, Henézy Géza és Mikes Tibor zászlósok) sírja nyitotta meg a sort.

 Új Mohács illetve Magyar Apokalipszis, - a publicisztikában és a szépirodalomban így aposztrofálják a 2. hadsereg tragédiáját. A sajtóban, a rádióban és a televízió műsorokban általában a túlzott, 200-150 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek, s a széles közvélemény máig is az egyik legnagyobb nemzeti tragédiaként tartja számon a Donnál történteket.

 A mai napig nem rendelkezünk pontos adatokkal a 2. hadsereg összveszteségéről. A hősi halottak, eltűntek, hadifogságba esettek, s a sebesültek konkrét számát ma is homály fedi. Részadatokat ismerünk, csak ezekből következtethetünk a tragédia méreteire. Tudjuk, mennyien kerültek ki 1942 tavaszán és pótlólag a keleti hadszíntérre, s 1943. január 12. és május 30. között hányan tértek haza sebesülten, betegen és épen. Tudjuk azt is, hogy a kezdeti harcok, s az 1942 nyári, kora őszi Don menti hídfőcsaták során 30 ezer fő volt a 2. hadsereg véres vesztesége, tehát az elesettek, sebesültek, eltűntek, s fogságba esettek száma. Az 1943. évi nagy veszteségekre leginkább a 2. hadsereg-parancsnokság helyébe lépő Magyar Megszálló Erő Parancsnokság 1943. május 21-i keltezésű veszteség kimutatásában szereplő két létszámadatból következtethetünk, nevezetesen 1943. január 1-én 204 334, április 6-án pedig már csak 108 318 fő volt a 2. hadsereg élelmezési állománya. Nincsenek adataink viszont a sebesülésükből felépült visszatérők, s a hadifogságba esettek pontos számáról, és a veszteségek pontos meghatározását rendkívüli módon megnehezíti az eltűntnek nyilvánítottak magas aránya is. Mindent egybevetve hozzávetőlegesen 127-128 ezer főre tehető a sebesültek, hősi halottak s a hadifogságba esettek száma. Közülük 50 ezren estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg, s a hadifogságba esettek száma 27-28 fő lehetett. A hősi halottak és a sebesültek számaránya a hadsereg 1943. januári, februári visszavonulása során, s az azt követő újjászervezése alatt vált közel egyenlővé, mivel ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt a maradandó veszteség volt a nagyobb.

 A veszteségek név szerinti nyilvántartása a hadszíntérre elvonuló alakulatok tábori lelkészeinek, illetve hadisírnyilvántartó tisztjeinek feladata volt. Az elesett honvédek és munkaszolgálatosok okmányait a magyar királyi Honvédelmi Minisztérium 22., veszteségi és nyilvántartási osztályára terjesztették fel. Lezárt borítékban küldték el az azonosító jegy - köznyelven: "dögcédula" - kilyukasztott, zsinór nélküli részét, a záradékolt azonossági betétlapot, a sebesülési betegjegyet, a név szerinti veszteségkimutatást, a temető vázlatrajzát és a tábori anyakönyvi másolatot. Ha mindezek hiányoztak, akkor az un. "Halálesetjelentést" kellett felterjeszteni. (Csak az azonosító jegy függő felét kellett a halotton hagyni.)

 Egyes lelkiismeretes tábori lelkészek mindezeken kívül még személyes levélben is értesítették az elhunytak hozzátartozóit. A hazai közvélemény, az érdeklődők sokáig csak a lelkiismeretes mozsgói főtiszteletű úrnak, a 2. hadsereg egykori protestáns tábori lelkészének, Péteri Ferencnek gondosan megőrzött név szerinti veszteség kimutatásait, s sírhelyrajzait ismerhette meg. A második világháborúban létesült magyar katonatemetők teljes dokumentációjára nemrég, 1998 tavaszán leltek rá a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárában. Előkerültek a közel 900 hősi temetőről készült, korábban elveszettnek hitt kataszter-lapok, s az egyes sírok sírhelyvázlatai, melyek segítségével viszonylag pontosan meg lehet határozni a hősi halált halt, illetve meghalt honvédek és munkaszolgálatosok eltemetésének helyeit. A temetőkataszter-lap egyik oldalán az eltemetettek neveit, rendfokozatukat, alakulatukat, azonossági számukat, haláluk napját és az eltemetésük helyét tüntették fel, a másik oldalán pedig pontos térképvázlatot és helyrajzot készítettek a temetőkről, illetve a sírokról. A vázlaton általában meg kellett jelölni a legközelebbi lakott településeket, utakat és a jellegzetesebb tereptárgyakat, a helyrajzon pedig a sírokat tájolva, a szomszédos parcellák, sírok feltüntetésével rajzolták meg. Az újonnan megtalált páratlan értékű dokumentumok közé tartoznak azon un. veszteségi okmánygyűjtők – több mint 26 ezer boríték - is, melyekben az elesetteknél talált azonosító jegyek, fényképek, tábori levelezőlapok, noteszek találhatók, s bennük helyezték el a halálesetek körülményeire vonatkozó korabeli jegyzőkönyveket, s jelentéseket is. Hasznos forrást jelent rajtuk kívül a korábban is ismert, s a Központi Irattár folyamatos adatszolgáltatását régóta elősegítő közel félmillió veszteségi karton, melyek a harcoló állományból haláluk, eltűnésük, hadifogságba esésük és sebesülésük miatt kiesett valamennyi honvédről és munkaszolgálatosról készültek egykoron. A HM. 22. osztálya által összeállított, s tizennégy teljes és egy töredékes kötetben fennmaradt un. Veszteségi lajstromokkal ellentétben tartalmazzák a veszteség beálltának idejét, okát és helyét, valamint az eltemetésre, s a holttá nyilvánítás időpontjára vonatkozólag is szolgálnak adatokkal. Sok-sok Don menti, illetve Donhoz közeli orosz helységnevet írtak fel ezekre a kartonokra.

 De vajon hány honvédnek, s munkaszolgálatosnak jutott - ha rövid, pár hónapra is - sírkereszt, s temetés? Nem tévedünk sokat, ha azt állítjuk, aránylag kevésnek! Az 1943 januári harcokban, illetve a visszavonulás során elesettek és megfagyottak ugyanis - akiknek száma a hadsereg maradandó veszteségének négyötödét teszi ki - valamennyien tömegsírokban nyugszanak.

 A kegyetlen orosz télben, a mínusz 30-35 fokos hidegben, a méteres hóban, valamint az állandó harcok és a visszavonulás forgatagában nem lehetett temetni, nem jutott idő a temetésre. Németh János, egykori római katolikus tábori lelkész a következőképpen emlékezik: "A nagy télben és visszavonulás során a koporsós temetés lehetetlen volt, sőt a fagyott talaj oly kemény volt, hogy csak kevés földet, vagy havat tudtunk a halottra húzni. ... A visszavonulás során megfagyottak halotti céduláját tudtam csak leakasztani. Így is vagy kétezer gyűlt össze, ami nagy teher volt."

 A kőkeményre fagyott talaj csak tavasszal engedett fel, s a hó alól előbukkanó holttesteket csak ekkor fogadta be a termékeny orosz föld. A helyi lakosság 1943 tavaszán, a harcok elülte után hosszú heteken át csak temetett. Az utak mentén, tereken, szántóföldeken az általuk megásott tömegsírokban - például Lugi, Petrenkovo, Novij Olsan, Bugyennij, Szlonovka, Nabokino, Arnantovo községek területén - több ezer magyar, orosz és német katona nyugszik közösen, fél évszázada immáron megbékélten. Helyeiket csak ők ismerhetik. Ők a tanúi a számtalan feláldozott emberéletnek.

 A Don menti magyar katonasírok iránt csak egy évtizede nőtt meg az érdeklődés. A kelet-európai térségben nemrégiben végbement politikai változások eredményeképpen nyílt lehetőség arra, hogy zarándokcsoportok jussanak ki az 1942/43-as harcok színterére, s ott kopjafát állíthassanak fel. Tiszteletreméltó, nemes cselekedet volt az is, hogy állami kezdeményezésre Boldirevka község közelében egy emlékművet, emlékhelyet alakítottak ki, s 1999. október 31.-én a Don mellől hazahozott ismeretlen magyar katona maradványait a pákozdi Mészeg-hegyen álló Doni Emlékkápolnában helyezték örök nyugalomra. Az utóbbi eseménnyel jelképesen valamennyi Donnál elesett és meghalt magyar honvéd és munkaszolgálatos hazatért. Nyugodjanak békében, emléküket megőrizzük, tragédiájukra örökké emlékezni fogunk.