« vissza
A
kutatás legfontosabb része magától értetődően a 9 napos helyszíni
utazás volt, amelynek szakmai felelőse a Háborús Keresőszolgálat és a Sírjaik
hol domborulnak? c. MTV-műsor stábja.
Balról jobbra, felső sor:
Noll Katalin, Horváthné Szemerédi Mária, Dupka György, Havasi János, Varga Orsolya, Kulcsár Timea, Baumann Timea, Gárdonyi Adrienn, Walterné Müller Judit, Bakura Sándor, Kovács Elemér, Viktor (egyik orosz segítőnk), Matkovits Kretz Eleonóra, Matthaeidesz Konrád, Szorrené Matkovits Nóra, Hack Ferenc Mihályné.
Alsó sor: Debreceni Mihály, Csehily József, Müller Zsuzsa, Szikszai Nikolett, Szeltnerné Winhardt Ildikó, Singer Zsuzsa, Szorre Tibor. A képet Lévai Gábor készítette.
Az utazáshoz óriási segítséget nyújtott a Hadifoglyok és Politikailag Üldözöttek Ukrán Állami Bizottsága Donyec-megyei Csoportja, élén Anatolij Grigorjevics Dermajner-rel, aki Luganszki kollégái segítségével szinte "kézről kézre" adta csoportunkat.
Útunk első állomása maga Donyeck városa volt, az egykori Sztalino. Itt elsősorban a kismarosielhucoltak nyomait kerestük Varga Orsolya Napló 1945 c. dokumentumkötete alapján. Sajnos, a visszaemlékezők nem tudták pontosan leírni, hogy a háború után romos város melyik részében dolgoztatták őket. Így kísérőinkre bíztuk magunkat, akik a mára másfél milliósra duzzadt iparváros ÉNY-i szélén, a Kirov-kerületben található Lidievka-bánya területére kalauzoltak el bennünket ahol elmondásuk szerint sok magyart is dolgoztattak.
Sahta Lidievka
A bányától néhány száz méterre található az ún. német temető, amelyet 2003-ban hoztak létre német segítséggel:
A temető ukrán leírása:
A temetőtől mintegy fél kilométerrel nyugatra még láthatók az egykori 280-es hadifogolytábor 7-es részlegének barakkjai. Rendkívül szegényes körülmények között élő családok laknak bennük. Egy készséges férfi, Alexander Voszim gyerekkorából emlékezett még a német katonákra, akik közül az utolsó 1953-ban távoztak innen.
Kátya Volovik beinvitált lakásába, ami a barakktábor egykori étkezdéjében lett kialakítva. Hatvan éve alig történt itt változás.
Elmondásuk szerint a németek példás körletrendet tartottak, az alagsorból csöveken át fűtötték a helyiségeket.
Musketovo Donyeck térképén.(Jobbra fent.)
A kórház előtt jókora park húzódik, amelynek végében az egykori klubépület áll. Kagyijevkai helytörténészek szerint ebben a parkban is lehetnek magyar sírok, ezért itt, az egyik fán helyezte el a geresdlakiak koszorúját Zsuzsa és Nikolett.
Érdekes és szép élményünk volt a közeli ortodox templomocskában (közvetlenül mellette Lenin-szobor ágaskodik). A pópa bemutatta a templom kincseit és velünk imádkozott a gyertyafényben halottaink emlékére.
Itt többeknek sikerült megismerniük egy vezeklő orosz zarándok mélyenszántó gondolatait is.
Gyors múzeumlátogatás után egy színvonalas sörkert közbeiktatásával, az irtózatos hőségtől elcsigázva tértünk vissza Luganszkba.
Minden nap azt gondoltuk, hogy az aznapi élmények tovább már nem fokozhatók.De a következőnap is tartogatott meglepetéseket.
Útvonalunkat július 2-ára két luganszki barátunkkal, Ruszlánnal és Vlagyimírral - a megyei közigazgatás belpolitikai, illetve turisztikai osztályának vezetőjével - úgy határoztuk meg, hogy Perevalszk, Lutugino és Uszpenka mindenképpen beleessék. Az Alcsevszkkel egybeépült Perevalszkot ugyanis a háború alatt Parizsszkaja Kommunának - röviden Parkamonának hívták. Márpedig a Háborús Keresőszolgálat kezdete óta kutattunk egy ilyen nevű helyet, miután egyik miskolc-ongai levelezőnk és kutatótársunk, Nyárádi Tibor édesanyjának személyi igazolványában születési helyként ez a név volt feltüntetve. (Csak senki nem tudta megmondani, hol van.)
Lévén, hogy a Perevalszk-Parkamona azonosság a helyszínen kiderült, nem volt más tennivalónk, mint megkeresni az egykori 5929-es számú hadikórházat.
Meg is találtuk: jelenleg gimnáziumként működik, készséges igazgatónője mindent elmondott, amit a háború alatt történtekről tudhatott.
Nyárádiné születési helye immár nem fikció többé!
De a meglepetések sora még csak most kezdődött. Néhány egykori perevalszki barakk megtekintése után útunkat D-DNY irányában folytattuk.
Barakkok Perevalszk-Parkamonában
Hamarosan elértünk Lutuginóba. Nem sokat időztünk ezen a járási székhelyen, hanem a vele egybeépült Uszpenka faluba mentünk. Az elszórt házakból álló település középső részén kopár legelő található, amelynek egyik része furcsán domborodik: emberi sírok vannak itt. Egy rendkívül különös férfiú - maga is vonaton született egy német hadifogoly "törvénytelen" gyermekeként -
habozás nélkül egy sírkőhöz vezetett, amelyen legnagyobb döbbenetünkre a következő felirat volt olvasható:
"Itt nyugszik Marosi Józsefné. 1919. január 6.- 1945. november 13. Béke poraira."
A "házigazda" nyomban vodkát, kenyeret és sót hozott, így ősi szokás szerint a sír felett guggolva kellett koccintással áldozni a halottak emlékének. Itt is Müller Judit mondott rövid, szép emlékbeszédet, majd megemlékezésünket hadifogolyének és ima zárta. A falu polgármesternője elmondta: a kijevi magyar konzulátus és újságírók értesítésével már mindent megtettek azért, hogy felhívják a figyelmet az uszpenkai sírra és temetőre, de ezidáig nem tapasztaltak magyar érdeklődést. "Hol voltak Önök hatvan esztendeig?" - tette fel a kérdést az a bácsi, aki kőművesszerszámot ragadott a közelmúltban, amikor egy tehén véletlenül kidöntötte a síremléket.
Csoportunknak két olyan tagja is volt, akiknek Békés megyei hozzátartozói, illetve adatközlői a Donyec-medence oroszországi részén, Sahtiban és Novosahtiban raboskodtak. Vízum hiányában sajnos semmi esélyünk sem volt, hogy a mindössze 60 kilométerre lévő határt átlépjük, így az ő megemlékezésüket is Uszpenkában tartottuk meg, az egykori barakképület romjainál.
Hack Ferencné, Mariann az almáskamarásiak szenvedéstörténetét idézte fel, Singer Zsuzsa pedig nagymamájára és a gyulai elhurcoltakra emlékezett Kosztolányi Dezső Halotti beszéd c. versének mélyen átélt előadásával, valamint Karádi Katalin Valahol Ororoszországban című dalának lejátszásával.
És a nap még mindig nem ért véget!
A közeli épületekben egy 90 éves szemtanúra bukkantunk, aki részletesen beszélt a szomszédos bányában dolgoztatott fiatal magyar és német lányok szenvedéseiről, de azokról az emberi pillanatokról is, amikor a foglyok és az ugyancsak koldusszegény "szabadok" egymást segítették ki élelmiszerrel.
S amikor már azt hittük, hogy az élmények sora nem fokozható, kísérőink egy Uszpenkától 50 kilométerre dél-keletre fekvő hegycsúcsra kalauzoltak bennünket (ugyancsak próbára téve autóbuszunkat). Egy hittérítő ökumenikus szentélyt alakított
ki a világtól elzárt kopár fennsíkon, menedéket nyújtva több ezer kilométerről, sőt az egykori SZU területén kívülről érkezett élet-újrakezdőknek.
Itt az óriási csendben ki-ki kedvére elmélyedhetett gondolataiban. Természetesen késő este volt már, mire visszaértünk Luganszkba.
És elérkezett utolsó kutatónapunk: július 3-án elindultunk vissza Donyeckbe, tervbe véve Krasznij Lucs, Csisztyakovo és Novij Donbassz településeket.
Krasznij Lucs hírhedt lágervilága több száz magyar honfitársunk életét követelte. Egyebek között itt működött a 256-os hadifogolytábor 6-os 8/17-es részlege, valamint az 1219-es ORB tábora.A Luganszk megyei önkormányzati vezetők kezdeményezésére itt is a helyi tanács emberei vártak bennünket. Először a zeneiskola vezettek minket, ahol szinte horrorisztikus képben volt részünk: A hatalmas épület a német (s talán magyar) sírok helyén épült, ám a parkban és az iskola előtti téren még látszanak a sírdombok.
A leaszfaltozott tér megőrizte a sírok helyét! A halottak emlékére egy közeli nyírfán helyeztünk el nemzetiszínű szalagot.
Vendéglátóink fontosnak tartották, hogy megtekintsük a városi múzeumot.
Ez elég sok időt elvett, így a magyarok lágertemetőjének felderítésére már nem maradt idő. Kegyeleti gesztusként imát mondtunk a szovjet hősök emlékművénél is.
Majd úttalan utakon a második világháborús emlékmúzeumba vittek bennünket, ahol beható ismertetést hallgathattunk meg a "fasiszta megszállók" elleni küzdelemről.
E diplomáciailag fontos tiszteletkörök azonban kutatásunk szempontjából is eredményre vezettek: sikerült azonosítani útunk utolsó állomásának, Novij Donbássz településnek a helyét. Ehhez azonban át kellett lépnünk a megyehatárt. Gárdonyi Adrienn taksonyi adatközlői szinte az utolsó pillanatban szerezhettek információt egykori szenvedéseik színhelyének mai állapotáról: már a lenyugvó nap fényénél került sor
Adrienn szép emlékbeszédére az egykori istállóépületek (!), a taksonyi németek szálláshelyének romjainál. A tájékozódásban itt is nagy segítségünkre volt a helyi lakosság.
(A település térképészeti azonosítása folyamatban van.)
Estére értünk vissza Donyeckbe, ahol záróestet tartottunk. Repülőnk kora reggel indult Kijevbe, ahol néhány órás városnézéssel töltöttük az időt, majd este érkeztünk meg Ferihegyre.
------
A pécsi konferencián bemutatott két könyv:
Aktuális
Sikeres volt kutatóutunk a Donyec-medencében!
2009-06-23 01:06:42A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre Európai Uniós pályázaton
jelentős összeget nyert egy donyec-medencei kutatóút és az ahhoz
kapcsolódó levéltári és személyes előkészítő munka finanszírozására.
Az Utak a gyökerekhez című vállalkozásban dél-dunántúli, dél-alföldi, Buda-környéki és kárpátaljai egyetemisták, hivatásos és amatőr kutatók vettek részt. Elsősorban olyanokról van szó, akik családilag is érintve vannak az úgynevezett málenkij robotos modern kori rabszolgaságban.
Az Utak a gyökerekhez című vállalkozásban dél-dunántúli, dél-alföldi, Buda-környéki és kárpátaljai egyetemisták, hivatásos és amatőr kutatók vettek részt. Elsősorban olyanokról van szó, akik családilag is érintve vannak az úgynevezett málenkij robotos modern kori rabszolgaságban.
Noll Katalin, Horváthné Szemerédi Mária, Dupka György, Havasi János, Varga Orsolya, Kulcsár Timea, Baumann Timea, Gárdonyi Adrienn, Walterné Müller Judit, Bakura Sándor, Kovács Elemér, Viktor (egyik orosz segítőnk), Matkovits Kretz Eleonóra, Matthaeidesz Konrád, Szorrené Matkovits Nóra, Hack Ferenc Mihályné.
Alsó sor: Debreceni Mihály, Csehily József, Müller Zsuzsa, Szikszai Nikolett, Szeltnerné Winhardt Ildikó, Singer Zsuzsa, Szorre Tibor. A képet Lévai Gábor készítette.
Az utazáshoz óriási segítséget nyújtott a Hadifoglyok és Politikailag Üldözöttek Ukrán Állami Bizottsága Donyec-megyei Csoportja, élén Anatolij Grigorjevics Dermajner-rel, aki Luganszki kollégái segítségével szinte "kézről kézre" adta csoportunkat.
Útunk első állomása maga Donyeck városa volt, az egykori Sztalino. Itt elsősorban a kismarosielhucoltak nyomait kerestük Varga Orsolya Napló 1945 c. dokumentumkötete alapján. Sajnos, a visszaemlékezők nem tudták pontosan leírni, hogy a háború után romos város melyik részében dolgoztatták őket. Így kísérőinkre bíztuk magunkat, akik a mára másfél milliósra duzzadt iparváros ÉNY-i szélén, a Kirov-kerületben található Lidievka-bánya területére kalauzoltak el bennünket ahol elmondásuk szerint sok magyart is dolgoztattak.
A bányától néhány száz méterre található az ún. német temető, amelyet 2003-ban hoztak létre német segítséggel:
A temető ukrán leírása:
Kísérőink, a hadifoglyok és politikai üldözöttek emlékét gondozó ukrán állami bizottság munkatársai szerint ezt a temetőt a háború idején a 280. sz. hadifogolytáborban elhunytak számára alakították ki. Kezdetben kizárólag német hadifoglyokat temettek ide. 2003-ban újították fel és bővítették ki a temetőt német állami segítséggel. A környékbeli exhumálások során előkerült hadifoglyokkal és civil internáltakkal együtt immár közel 2000 katona és polgári személy hamvait rejti a föld, köztük mintegy 300 magyar állampolgárét. A környéken ez az egyetlen megjelölt temetkezési hely!
Természetesen imával és énekkel emlékeztünk meg az itt elhunytakról. (Utóbbi Winhardt Ildikó megható előadásában.) A sírkert közepén álló keresztre nemzetiszínű szalagot kötöttünk.
Utunk ezután Donyeck Musketovo kerületébe vezetett. Az egész városrészt hadifoglyok építették fel. A munka közben elhunytakat az óriási musketovói sírkert dél-nyugati szélén, a vasútvonal közelében temették el. Sírjaikat már elfödte az enyészet -a közelben szemetet égetnek -, így csak egy jelképes sírt tudtunk megjelölni egy fára tűzött szalaggal, virágcsokorral.
Musketovo, virágcsokrunk helye
Másnap, június 28-án még mindig Varga Orsolya kutatásai lapján indultunk útnak. Utitársunknak még az indulás előtt sikerült adatközlőitől két fontos adatot szereznie: egyikük szerint a kismarosiak egy része Makejevkában a Sahta Szofijában - vagyis Szofija bányában -, míg másoka "9-es Kapitalnaja" nevű bányában dolgoztak.
Tudni kell, hogy a háború utáni Makejevka ma már Donyeck része: annak keleti külvárosa. Létezik természetesen egy önálló Makejevka is, de ez ugyanolyan panelrengeteg, mint a szocialista tábor megannyi más iparvárosa. Végül is némi keresgélés után egy kis völgyben sikerült azonosítanunk a régi Sahta Szofijevkát és a láger barakkjait. (48f02'16.15" É 37fd6'44.98"K)
(A rendelkezésünkre álló adatbázisban a 242-es hadifogolytábor 1.részlegének székhelyeként egy Szofijevka nevű település/rész/ van feltüntetve. Nem kizárt, hogy ezen a területen működött ez a láger is.)
Mindez Donyeck központjától ÉK-irányban mintegy 5 kilométerre van. Varga Orsolya megható visszaemlékezése elhelyezte a kismarosiak koszorúját az egyik öreg fán és földet szedett a túlélők számára.
Makejevkából DK felé folytattuk utunkat. Harciszk érintésével Ilovajszkba, a nagy vasúti csomópontot is befogadó iparvárosba mentünk, mert e sorok írójának édesanyja, Frank Irén e város közeléből, Szpartakból, a 35-ös bányatelepről küldözgette haza lapjait 1945 és 1949 januárja között.
A helybeliek segítségével sikerült is azonosítanunk a települést: Ilovajszktól 5 kilométerrel É-ÉK-re fekszik, ma Sirokojénak hívják.
Frank Irén (akkor 27 éves) levele 1945 karácsonyán Szpartakból
És 1948 karácsonyán ugyanott...
Kis ünnepség keretében egy szelet nemzetiszínű szalaggal átkötött eredeti rabkenyeret hagytunk ott az egyik barakképület romjánál, megemlékezve azokról a tolna-baranyai és bácskai elhurcoltakról, akik soha nem térhettek haza innen, az 1035-ös tábor szpartaki részlegéből.
Tovább autózva a mintegy 8 kilométerre lévő Zugreszben megkerestük és dokumentáltuk a korabeli hadikórház ma már lakatlan, romos épületét:
Még mindig június 28-án délután - a rekkenő hőségben Sztalino-Donyeckbe visszatérve - fölkerestük a kismarosiak (és mások) egy további lágerét, a "9-es Kapitalnát". A bányatelek adatbázisunkban az 1055-ös különleges munkászászlóalj (ORB) székhelyeként szerepel "Kapitalnaja Bugyonnovszkij kerület" elnevezéssel.
A környék rémes állapotban van, nem is biztonságos, bár a bezárt bánya területén vegetál még egy-két ipari üzem.
Kapitalnaja9
A következő napot, június 29-ét Donyecktől mintegy 40 kilométerrel keletre, Sahtyorszk, az egykori Katik térségében töltöttük. Katik volt az 1035-ös és 1034-es ORB-k, s egyben a 471-es hadifogolytábor kiterjedt lágerrendszerének központja. Az egykori parancsnokságot - amelyet a visszaemlékezők (pl. szigetújfalusi és mekényesi adatközlők) egyértelműen Kirpicsként (téglagyárként) határoztak meg - sajnos nem sikerült azonosítanunk. Kutatásunkat itt kísérőink úttévesztése is hátráltatta, végül azonban napunk nem telt el eredmény nélkül: az 1034-es ORB-hez tartozó úgynevezett 8-as tábor szomorú történetét sikerült életközelben megismertetni utitársainkkal.
Kantarna látképe
Kantarna községben 1948. május végén óriási felhőszakadás, vízáradat sodort el egy teljes fabarrakot, a benne pihenő emberekkel együtt. 49-en lelték halálukat a völgyben.
A kisvejkei Sauer Mária és a közelmúltban elhunyt szigetújfalusi Lerner Ferenc Kantarnában szeretett bele egymásba és 1950-ben, hazatérésük után összeházasodtak.
A vízáradat helyszíne ma
Az áldozatok sírkertje a falu egyik félreeső utcájában, az árvíz után épült barakkok szomszédságában (ezek nem maradtak fenn), még ma is látható.
A bennünket nagy barátsággal végigkísérő Onyiszko polgármester megígérte, hogy a községi tanács döntését kikérve kereszttel fogják megjelölni a sírkertet.
Természetesen kis ünnepség keretében mi is megemlékeztünk az itt elhunytakról.
Június 30-án elbúcsúztunk Donyecktől és az onnan 150 km-rel ÉK-re fekvő szomszéd megyeszékhelyre, Luganszkba, az egykori Vorosilovgrádba tettük át székhelyünket. Természetesen az út mentén is folytattuk kutatásunkat egykori munkahelyek, lágerépületek után. Ezúttal Bakura Sándor, Baumann Tímea és Walterné Müller Judit hozzátartozói, adatközlői voltak "útikalauzaink", de ellátott minket jótanácsokkal az ide velünk már nem tartó Dermajner úr is.
A Donyecktől ÉK-re fekvő nagy iparvárosban, Gorlovkában (Horlovka, Horlivka) a hatalmas kiterjedésű polgári temető mellett viszonylag könnyen megtaláltuk az úgynevezett "német temetőt", ahol a 700 halott közül legalább 300 magyar! Az esti próbák hatására énekeseink száma gyarapodott, így egy egész kórus tisztelgett a foglyok dalával a gorlovkai áldozatok előtt, akikről Bakura Sándor, Müller Judit Baumann Tímea emlékezett meg. Miután említettek egy úgynevezett 19/20-as bányát és egy "Mars-zavodot" is, nem akartunk továbbmenni Gorlovkából anélkül, hogy ezeket a helyeket ne próbáljuk meg felkutatni.
Hosszas keresés után - ugyancsak kísérteties helyen - a bányát sikerült is megtalálnunk.
Mintha bombatalálat érte volna az egykori betonépületeket - romok és romok mindenfelé. Egy helyis lakos segítségével az egykori lágerépületek maradványait is sikerült megtalálnunk és megjelölnünk: itt Müller Judit mondott szép emlékbeszédet.
Viszonylag könnyebb volt a "Mars-zavodot" megtalálni, hiszen ma is működő hatalmas vas- és gépipari komplexumról (Masino-Zavod) van szó.
Amikor a biztonságiaknál a belépés lehetőségéről érdeklődtünk, először merev elzárkózást tapasztaltunk, de ezután jött a meglepetés: amint megtudták jövetelünk célját, átkísértek a gyármúzeumba, ahol az igazgatónő tárt karokkal fogadott minket s szinte lecsapott a nálunk lévő dokumentumokra. Minden segítséget megígért a további kutatáshoz - s bizony az ajánlattal élnünk kell!
Alaposan elfáradva, Jenakijevo, Uglegorszk, Alcsevszk érintésével estére értünk Luganszkba, ahol a donyeckivel ellentétben szállásunk a belvárosban volt.
Július 1-jén a megyeszékhelytől mintegy 40-kilométerrel Ny-felé esé Sztahanov - az egykori Kagyijevka (a visszaemlékezésekben "Katyevka", "Katyeszka") térségét vettük célba. Óriási lágerrendszer épült ki itt a negyvenes évek közepén, amelynek központja Kagyijevka volt. A hadifoglyokat a 144-es láger húsznál is több részlegében őrizték, de ezen a területen működött a 125-ös hadifogolytábor is.
Először Kagyijevka egyik elővárosában, Brjankában álltunk meg.
A település központi részén, de egy hatalmas mező közepén álló sírkert az első és egyetlen olyan megemlékező hely, amelyet hivatalosan állítottak fel magyar-ukrán kegyeleti együttműködés eredményeként. (A gránitemlékművet és parkosítást Szunai Miklós budapesti nagyvállalkozó fizette, az avatás 2008 tavaszán volt.) Itt a város előljárói, Bronfin alpolgármesterrel az élen fogadtak minket. Bronfin úr különösen sokat tett és tesz a környékbeli sírok gondozásának előmozdításáért, sajnos gyakran lepattanva a magyar és ukrán bürokrácia, érdek- és pénztelenség faláról.
A foyamatos önképzés hatására itt már egész kis műsorral tudtuk leróni kegyeletünket a mintegy 20 kilométeres körből ide szállított 417 - névszerint megjelölt - honfitársunk emléke előtt. Emlékbeszédet kárpátaljai barátaink, Dupka György és Kovács Elemér mondtak.
Másnap, június 28-án még mindig Varga Orsolya kutatásai lapján indultunk útnak. Utitársunknak még az indulás előtt sikerült adatközlőitől két fontos adatot szereznie: egyikük szerint a kismarosiak egy része Makejevkában a Sahta Szofijában - vagyis Szofija bányában -, míg másoka "9-es Kapitalnaja" nevű bányában dolgoztak.
Tudni kell, hogy a háború utáni Makejevka ma már Donyeck része: annak keleti külvárosa. Létezik természetesen egy önálló Makejevka is, de ez ugyanolyan panelrengeteg, mint a szocialista tábor megannyi más iparvárosa. Végül is némi keresgélés után egy kis völgyben sikerült azonosítanunk a régi Sahta Szofijevkát és a láger barakkjait. (48f02'16.15" É 37fd6'44.98"K)
(A rendelkezésünkre álló adatbázisban a 242-es hadifogolytábor 1.részlegének székhelyeként egy Szofijevka nevű település/rész/ van feltüntetve. Nem kizárt, hogy ezen a területen működött ez a láger is.)
Makejevkából DK felé folytattuk utunkat. Harciszk érintésével Ilovajszkba, a nagy vasúti csomópontot is befogadó iparvárosba mentünk, mert e sorok írójának édesanyja, Frank Irén e város közeléből, Szpartakból, a 35-ös bányatelepről küldözgette haza lapjait 1945 és 1949 januárja között.
A helybeliek segítségével sikerült is azonosítanunk a települést: Ilovajszktól 5 kilométerrel É-ÉK-re fekszik, ma Sirokojénak hívják.
És 1948 karácsonyán ugyanott...Kis ünnepség keretében egy szelet nemzetiszínű szalaggal átkötött eredeti rabkenyeret hagytunk ott az egyik barakképület romjánál, megemlékezve azokról a tolna-baranyai és bácskai elhurcoltakról, akik soha nem térhettek haza innen, az 1035-ös tábor szpartaki részlegéből.
Tovább autózva a mintegy 8 kilométerre lévő Zugreszben megkerestük és dokumentáltuk a korabeli hadikórház ma már lakatlan, romos épületét:
Még mindig június 28-án délután - a rekkenő hőségben Sztalino-Donyeckbe visszatérve - fölkerestük a kismarosiak (és mások) egy további lágerét, a "9-es Kapitalnát". A bányatelek adatbázisunkban az 1055-ös különleges munkászászlóalj (ORB) székhelyeként szerepel "Kapitalnaja Bugyonnovszkij kerület" elnevezéssel.
Kapitalnaja9
A következő napot, június 29-ét Donyecktől mintegy 40 kilométerrel keletre, Sahtyorszk, az egykori Katik térségében töltöttük. Katik volt az 1035-ös és 1034-es ORB-k, s egyben a 471-es hadifogolytábor kiterjedt lágerrendszerének központja. Az egykori parancsnokságot - amelyet a visszaemlékezők (pl. szigetújfalusi és mekényesi adatközlők) egyértelműen Kirpicsként (téglagyárként) határoztak meg - sajnos nem sikerült azonosítanunk. Kutatásunkat itt kísérőink úttévesztése is hátráltatta, végül azonban napunk nem telt el eredmény nélkül: az 1034-es ORB-hez tartozó úgynevezett 8-as tábor szomorú történetét sikerült életközelben megismertetni utitársainkkal.
Kantarna községben 1948. május végén óriási felhőszakadás, vízáradat sodort el egy teljes fabarrakot, a benne pihenő emberekkel együtt. 49-en lelték halálukat a völgyben.
A kisvejkei Sauer Mária és a közelmúltban elhunyt szigetújfalusi Lerner Ferenc Kantarnában szeretett bele egymásba és 1950-ben, hazatérésük után összeházasodtak.
Az áldozatok sírkertje a falu egyik félreeső utcájában, az árvíz után épült barakkok szomszédságában (ezek nem maradtak fenn), még ma is látható.
A bennünket nagy barátsággal végigkísérő Onyiszko polgármester megígérte, hogy a községi tanács döntését kikérve kereszttel fogják megjelölni a sírkertet.
Természetesen kis ünnepség keretében mi is megemlékeztünk az itt elhunytakról.
Június 30-án elbúcsúztunk Donyecktől és az onnan 150 km-rel ÉK-re fekvő szomszéd megyeszékhelyre, Luganszkba, az egykori Vorosilovgrádba tettük át székhelyünket. Természetesen az út mentén is folytattuk kutatásunkat egykori munkahelyek, lágerépületek után. Ezúttal Bakura Sándor, Baumann Tímea és Walterné Müller Judit hozzátartozói, adatközlői voltak "útikalauzaink", de ellátott minket jótanácsokkal az ide velünk már nem tartó Dermajner úr is.
A Donyecktől ÉK-re fekvő nagy iparvárosban, Gorlovkában (Horlovka, Horlivka) a hatalmas kiterjedésű polgári temető mellett viszonylag könnyen megtaláltuk az úgynevezett "német temetőt", ahol a 700 halott közül legalább 300 magyar! Az esti próbák hatására énekeseink száma gyarapodott, így egy egész kórus tisztelgett a foglyok dalával a gorlovkai áldozatok előtt, akikről Bakura Sándor, Müller Judit Baumann Tímea emlékezett meg. Miután említettek egy úgynevezett 19/20-as bányát és egy "Mars-zavodot" is, nem akartunk továbbmenni Gorlovkából anélkül, hogy ezeket a helyeket ne próbáljuk meg felkutatni.
Hosszas keresés után - ugyancsak kísérteties helyen - a bányát sikerült is megtalálnunk.
Mintha bombatalálat érte volna az egykori betonépületeket - romok és romok mindenfelé. Egy helyis lakos segítségével az egykori lágerépületek maradványait is sikerült megtalálnunk és megjelölnünk: itt Müller Judit mondott szép emlékbeszédet.
Viszonylag könnyebb volt a "Mars-zavodot" megtalálni, hiszen ma is működő hatalmas vas- és gépipari komplexumról (Masino-Zavod) van szó.
Amikor a biztonságiaknál a belépés lehetőségéről érdeklődtünk, először merev elzárkózást tapasztaltunk, de ezután jött a meglepetés: amint megtudták jövetelünk célját, átkísértek a gyármúzeumba, ahol az igazgatónő tárt karokkal fogadott minket s szinte lecsapott a nálunk lévő dokumentumokra. Minden segítséget megígért a további kutatáshoz - s bizony az ajánlattal élnünk kell!
Alaposan elfáradva, Jenakijevo, Uglegorszk, Alcsevszk érintésével estére értünk Luganszkba, ahol a donyeckivel ellentétben szállásunk a belvárosban volt.
Július 1-jén a megyeszékhelytől mintegy 40-kilométerrel Ny-felé esé Sztahanov - az egykori Kagyijevka (a visszaemlékezésekben "Katyevka", "Katyeszka") térségét vettük célba. Óriási lágerrendszer épült ki itt a negyvenes évek közepén, amelynek központja Kagyijevka volt. A hadifoglyokat a 144-es láger húsznál is több részlegében őrizték, de ezen a területen működött a 125-ös hadifogolytábor is.
Először Kagyijevka egyik elővárosában, Brjankában álltunk meg.
A település központi részén, de egy hatalmas mező közepén álló sírkert az első és egyetlen olyan megemlékező hely, amelyet hivatalosan állítottak fel magyar-ukrán kegyeleti együttműködés eredményeként. (A gránitemlékművet és parkosítást Szunai Miklós budapesti nagyvállalkozó fizette, az avatás 2008 tavaszán volt.) Itt a város előljárói, Bronfin alpolgármesterrel az élen fogadtak minket. Bronfin úr különösen sokat tett és tesz a környékbeli sírok gondozásának előmozdításáért, sajnos gyakran lepattanva a magyar és ukrán bürokrácia, érdek- és pénztelenség faláról.
A foyamatos önképzés hatására itt már egész kis műsorral tudtuk leróni kegyeletünket a mintegy 20 kilométeres körből ide szállított 417 - névszerint megjelölt - honfitársunk emléke előtt. Emlékbeszédet kárpátaljai barátaink, Dupka György és Kovács Elemér mondtak.
A temető után Brjanka ún. Krivorozsje városrészébe látogattunk el. Az 1214-es ORB egykori barakkjai láthatók itt, egy részükben ma is laknak emberek. (A parancsnoki épület már romos állapotban van.)
Adatainkszerint 259 honfitársunk lelte halálát ebben a lágerben.
Miután ezt a napot a geresdlaki áldozatok emlékének szántuk, Müller Zsuzsa és Szikszai Nikolett adatközlőinek útját igyekeztünk követni. Kagyijevkában - miután találkoztunk a városi művelődési osztály vezetőivel - először Kagyijevka ÉNy-i elővárosának Tyeplogorszknak, az egykor hirhedt Irminonak lággerendszerét igyekeztünk azonosítani. E sorok írója 2007-ben már járt itt, így biztosra mehettünk:
megtekintettük a 144-/12-es láger barakkjait a 4/2-es bánya szomszédságában - ma romos állapotban vannak, illetve lakásnak használják őket -, továbbá megkerestük az irminói 6009-es hadikórház épületét (amely egyben a közeli Golubovka disztrófiásainak feljavító részlege is volt).
Adatainkszerint 259 honfitársunk lelte halálát ebben a lágerben.
Miután ezt a napot a geresdlaki áldozatok emlékének szántuk, Müller Zsuzsa és Szikszai Nikolett adatközlőinek útját igyekeztünk követni. Kagyijevkában - miután találkoztunk a városi művelődési osztály vezetőivel - először Kagyijevka ÉNy-i elővárosának Tyeplogorszknak, az egykor hirhedt Irminonak lággerendszerét igyekeztünk azonosítani. E sorok írója 2007-ben már járt itt, így biztosra mehettünk:
megtekintettük a 144-/12-es láger barakkjait a 4/2-es bánya szomszédságában - ma romos állapotban vannak, illetve lakásnak használják őket -, továbbá megkerestük az irminói 6009-es hadikórház épületét (amely egyben a közeli Golubovka disztrófiásainak feljavító részlege is volt).
A kórház előtt jókora park húzódik, amelynek végében az egykori klubépület áll. Kagyijevkai helytörténészek szerint ebben a parkban is lehetnek magyar sírok, ezért itt, az egyik fán helyezte el a geresdlakiak koszorúját Zsuzsa és Nikolett.
Érdekes és szép élményünk volt a közeli ortodox templomocskában (közvetlenül mellette Lenin-szobor ágaskodik). A pópa bemutatta a templom kincseit és velünk imádkozott a gyertyafényben halottaink emlékére.
Itt többeknek sikerült megismerniük egy vezeklő orosz zarándok mélyenszántó gondolatait is. Gyors múzeumlátogatás után egy színvonalas sörkert közbeiktatásával, az irtózatos hőségtől elcsigázva tértünk vissza Luganszkba.
Minden nap azt gondoltuk, hogy az aznapi élmények tovább már nem fokozhatók.De a következőnap is tartogatott meglepetéseket.
Útvonalunkat július 2-ára két luganszki barátunkkal, Ruszlánnal és Vlagyimírral - a megyei közigazgatás belpolitikai, illetve turisztikai osztályának vezetőjével - úgy határoztuk meg, hogy Perevalszk, Lutugino és Uszpenka mindenképpen beleessék. Az Alcsevszkkel egybeépült Perevalszkot ugyanis a háború alatt Parizsszkaja Kommunának - röviden Parkamonának hívták. Márpedig a Háborús Keresőszolgálat kezdete óta kutattunk egy ilyen nevű helyet, miután egyik miskolc-ongai levelezőnk és kutatótársunk, Nyárádi Tibor édesanyjának személyi igazolványában születési helyként ez a név volt feltüntetve. (Csak senki nem tudta megmondani, hol van.)
Lévén, hogy a Perevalszk-Parkamona azonosság a helyszínen kiderült, nem volt más tennivalónk, mint megkeresni az egykori 5929-es számú hadikórházat.
Meg is találtuk: jelenleg gimnáziumként működik, készséges igazgatónője mindent elmondott, amit a háború alatt történtekről tudhatott.
Nyárádiné születési helye immár nem fikció többé!
De a meglepetések sora még csak most kezdődött. Néhány egykori perevalszki barakk megtekintése után útunkat D-DNY irányában folytattuk.
Barakkok Perevalszk-Parkamonában
Hamarosan elértünk Lutuginóba. Nem sokat időztünk ezen a járási székhelyen, hanem a vele egybeépült Uszpenka faluba mentünk. Az elszórt házakból álló település középső részén kopár legelő található, amelynek egyik része furcsán domborodik: emberi sírok vannak itt. Egy rendkívül különös férfiú - maga is vonaton született egy német hadifogoly "törvénytelen" gyermekeként -
habozás nélkül egy sírkőhöz vezetett, amelyen legnagyobb döbbenetünkre a következő felirat volt olvasható:
"Itt nyugszik Marosi Józsefné. 1919. január 6.- 1945. november 13. Béke poraira."
A "házigazda" nyomban vodkát, kenyeret és sót hozott, így ősi szokás szerint a sír felett guggolva kellett koccintással áldozni a halottak emlékének. Itt is Müller Judit mondott rövid, szép emlékbeszédet, majd megemlékezésünket hadifogolyének és ima zárta. A falu polgármesternője elmondta: a kijevi magyar konzulátus és újságírók értesítésével már mindent megtettek azért, hogy felhívják a figyelmet az uszpenkai sírra és temetőre, de ezidáig nem tapasztaltak magyar érdeklődést. "Hol voltak Önök hatvan esztendeig?" - tette fel a kérdést az a bácsi, aki kőművesszerszámot ragadott a közelmúltban, amikor egy tehén véletlenül kidöntötte a síremléket.
Hack Ferencné, Mariann az almáskamarásiak szenvedéstörténetét idézte fel, Singer Zsuzsa pedig nagymamájára és a gyulai elhurcoltakra emlékezett Kosztolányi Dezső Halotti beszéd c. versének mélyen átélt előadásával, valamint Karádi Katalin Valahol Ororoszországban című dalának lejátszásával.
És a nap még mindig nem ért véget!
A közeli épületekben egy 90 éves szemtanúra bukkantunk, aki részletesen beszélt a szomszédos bányában dolgoztatott fiatal magyar és német lányok szenvedéseiről, de azokról az emberi pillanatokról is, amikor a foglyok és az ugyancsak koldusszegény "szabadok" egymást segítették ki élelmiszerrel.
S amikor már azt hittük, hogy az élmények sora nem fokozható, kísérőink egy Uszpenkától 50 kilométerre dél-keletre fekvő hegycsúcsra kalauzoltak bennünket (ugyancsak próbára téve autóbuszunkat). Egy hittérítő ökumenikus szentélyt alakított
ki a világtól elzárt kopár fennsíkon, menedéket nyújtva több ezer kilométerről, sőt az egykori SZU területén kívülről érkezett élet-újrakezdőknek.
Itt az óriási csendben ki-ki kedvére elmélyedhetett gondolataiban. Természetesen késő este volt már, mire visszaértünk Luganszkba.
És elérkezett utolsó kutatónapunk: július 3-án elindultunk vissza Donyeckbe, tervbe véve Krasznij Lucs, Csisztyakovo és Novij Donbassz településeket.
Krasznij Lucs hírhedt lágervilága több száz magyar honfitársunk életét követelte. Egyebek között itt működött a 256-os hadifogolytábor 6-os 8/17-es részlege, valamint az 1219-es ORB tábora.A Luganszk megyei önkormányzati vezetők kezdeményezésére itt is a helyi tanács emberei vártak bennünket. Először a zeneiskola vezettek minket, ahol szinte horrorisztikus képben volt részünk: A hatalmas épület a német (s talán magyar) sírok helyén épült, ám a parkban és az iskola előtti téren még látszanak a sírdombok.
A leaszfaltozott tér megőrizte a sírok helyét! A halottak emlékére egy közeli nyírfán helyeztünk el nemzetiszínű szalagot.
Vendéglátóink fontosnak tartották, hogy megtekintsük a városi múzeumot.
Ez elég sok időt elvett, így a magyarok lágertemetőjének felderítésére már nem maradt idő. Kegyeleti gesztusként imát mondtunk a szovjet hősök emlékművénél is.
Majd úttalan utakon a második világháborús emlékmúzeumba vittek bennünket, ahol beható ismertetést hallgathattunk meg a "fasiszta megszállók" elleni küzdelemről.
E diplomáciailag fontos tiszteletkörök azonban kutatásunk szempontjából is eredményre vezettek: sikerült azonosítani útunk utolsó állomásának, Novij Donbássz településnek a helyét. Ehhez azonban át kellett lépnünk a megyehatárt. Gárdonyi Adrienn taksonyi adatközlői szinte az utolsó pillanatban szerezhettek információt egykori szenvedéseik színhelyének mai állapotáról: már a lenyugvó nap fényénél került sor
Adrienn szép emlékbeszédére az egykori istállóépületek (!), a taksonyi németek szálláshelyének romjainál. A tájékozódásban itt is nagy segítségünkre volt a helyi lakosság.
(A település térképészeti azonosítása folyamatban van.)
Estére értünk vissza Donyeckbe, ahol záróestet tartottunk. Repülőnk kora reggel indult Kijevbe, ahol néhány órás városnézéssel töltöttük az időt, majd este érkeztünk meg Ferihegyre.
------
A pécsi konferencián bemutatott két könyv:
