Háborús Keresőszolgálat

"A II. világháború idején édesapánk Pénzes Ferenc BM államrendőr volt. Abban az időben Baján laktak a nővéremmel, aki akkor másfél éves volt, közel a Duna-hídhoz . Édesanyánk pedig engem hordozott a szíve alatt.

Ekkor, 1944 őszén, az orosz haderő Baja várost vette ostrom alá és bombázni kezdték a Duna-hidat. Édesapám a Dunántúlon volt szolgálatban, de mivel nagyon szerette és féltette a családját, visszajött Bajára és meg akart védeni bennünket.Sajnos, ekkor az oroszok fogságába került és már nem találkoztak többé édesanyámmal. Volt egy ismerősünk, aki látta is, hogy az orosz tisztek kísérték édesapámat, de sajnos semmit sem tudott tenni. Elkísérték egészen Szegedig és ott egy kukoricával bevetett terület közepén agyonlőtték. Ezt a tényt édesanyám úgy tudta meg, hogy aki a földjén megtalálta a holttestet, a zsebében talált egy cédulát, rajta egy címet, és erre küldött értesítést, valamint az ujjáról lehúzta a karikagyűrűjét és azt is elküldte.
A szörnyű hír hallatán édesanyánk olyan idegállapotba került, hogy én akkor megszülettem. Mire annyi erőt érzett, hogy el tud menni a helyszínre, akkorra már a földtulajdonos apánkat el is földelte, ott, ahol megtalálta. De sajnos meg sem jelölte a helyet. Ezenkívül a terület már fel is volt szántva. Édesanyánknak nem volt lehetősége arra, hogy megtalálja és elvitesse a hivatalos temetőbe. Így szegény apánk sírjára soha még egy szál virágot sem tudunk helyezni.
Ide kívánkozik az a szép dal, ami, gondolom, édesanyánknak sokszor az eszében volt:
"Harcok mezején, valahol tetőled távol, ott halok meg én..."
Csak fényképről tudjuk, ki volt az édesapánk. Édesanyám soha többet nem ment férjhez. Apánk emlékét egész életén keresztül megőrizte. Néhány éve most, idősödő korunkban került elő édesanyánk szekrényéből két irat, amely az elvesztését elénk tárja.
A szegedi levelet már annyiszor elolvastam, de sajnos sehogyan sem tudom a lelkemet megnyugtatni, hogy szegény apámat csak úgy elhantolták és egy jel sem jelzi, hogy ott egy ember van eltemetve.
Sajnos, már édesanyánk is meghalt, neki már nem fáj, de nekem és a nővéremnek még mindig nagy fájdalom.
     K. J-né.

Szinte naponta kapunk ehhez hasonló megrázó történetekről szóló leveleket. Ezernyi tragédia tárul fel a hozzánk eljuttatott sorokból.  Történetek rovatunk éppen azt a célt szolgálja, hogy olvasóink végre kibeszélhessék magukból az egész életükön át magukba fojtott fájdalmat. Ahogy nevének titokban tartását kérő levélírónk is megjegyzi: "Tudom, hogy ettől többet már nem lehet megtudni a tényekről, de legalább könnyítünk a lelkünkön azzal, ha a mi történetünket legalább röviden közreadják. Úgy érezzük, hogy ezzel tartozunk édesapánk emlékének."

 A fenti szomorú leírást Kovácsné Pénzes Katalintól, (akkor még K.J-né monogrammal) Sükösdről kaptuk Karácsony táján. Hatvanöt éve rejti magába gyászát két leánytestvér: édesapjuk egyetlen bűne az volt, hogy a Magyar  Királyi Rendőrség egyenruháját viselte. Pénzes Katalin eredetileg csak a történet közzétételét kérte Szolgálatunktól, de láttunk reményt arra, hogy talán ennél többet is sikerül elérnünk. Szegedi televíziós kollégánktól és barátunktól, Jurkovics Jánostól, az MTV Regionális Stúdiójának vezetőjétől kértünk segítséget.

Itt hagytuk abba a történetet január végén, ám szegedi kollégánk nem tétlenkedett. Mindenek előtt  szelíd szóval rávette a levélírót, hogy lépjen ki inkognitójából, hiszen ma már nem lehet félnivalója. (Mindenesetre elgondolkodtató, hogy 19 évvel az úgynevezett rendszerváltás óta még mindig sokan tartanak attól, hogy II.világháborús áldozatukat keresvén bajuk esik, ha adataik nyilvánosságra kerülnek.)
Ezután Zombori Illés levele alapján a helyszínen kezdett érdeklődni. Munkáját segítette, hogy a Széll Vendéglő még ma is áll, és sikerült megtalálni azt a tanyát is, ahol a szörnyű eset történt.

A szegedi stáb forgat, háttérben a Széll Vendéglő.

Mi több, a tanya gazdája, Módra György elmondta: kilenc évvel ezelőtt árokásás közben egy csontvázat talált, amelynek koponyáján tarkólövés nyomát fedezte fel! (A csontokat visszatemette ugyanarra a helyre.)

Pénzes Ferenc eltemetésének helye

Megbeszélés forgatás előtt. Balról az első Jurkovics János, a második Módra György.

A végső bizonyítékot végül is a levélíró Zombori Illés fia, Zombori József szolgáltatta. A 82 éves férfi kamaszként szemtanúja volt a temetésnek és még beszélt is kivégzése előtt Pénzes Ferenccel. A forgatás kedvéért Budapestről a helyszínre utazott és igazolta a Módra György által megjelölt helyet.

Zombori József nyilatkozik. Tizenhét éves volt, amikor a gyilkosság történt.

Aztán 2009. április 4-én megtörtént a fordulat.(Lám, milyen beszédes dátum!)  A szegedi Pietas Temetkezési Vállalat értesülvén az anyagiakban nem dúskáló Pénzesék történetéről, ingyen felajánlotta, hogy exhumálja és sikeres megtalálás esetén Sükösdre szállítja a meggyilkolt rendőr főldi maradványait.
A röszkei jegyző, dr.Schmidt József, külföldi útját halasztotta el, hogy elláthassa hivatalos teendőit.

Módra György tanyáján szinte az első ásónyomások eredményre vezettek: felszínre kerültek a 2000-ben ár megbolygatott, de akkor visszatemetett emberi maradványok.

 Sajnos, a kilenc éve még azonosítható pisztolylövés már nem látható a tarkón,  mert a koponyacsontok szétestek, de a korabeli szemtanú, az eltemetést 17 éves Zombori József ismét megerősítette, hogy csak Pénzes Ferenc maradványai kerülhettek elő.
A csontokat míves koporsóba tették és még aznap átszállították Sükösdre.
A temetésre április 6-án, hétfőn került sor a sükösdi temetőben, ahol a meggyilkolt rendőr felesége is nyugszik, s ahová kegyeletből már réges-rég felvésték az elveszettnek hitt édesapa nevét is.
Ugyancsak szép gesztus volt, hogy az Országos Rendőrfőkapitányság egy kürtöst küldött a temetésre, aki az Il Silenzio-val tisztelgett egykori bajtársa emlékének.


Pénzes Ferenc: Requiescat in pace!