« vissza
Szakmai segítőnk a helyszíneken Vlagyimir Pavlovics Motrevics volt, a jekatyerinburgi egyetem tanára, akit a Vojennije Memoriali moszkvai központja ajánlott figyelmünkbe, s ezt az ajánlást megerősítette jekatyerinburgi konzulunk, Bajtai Csaba is. Ezúton is köszönjük Motrevics professzor áldozatos munkáját!
Az út előkészítése során több forrás állt rendelkezésünkre: mindenek előtt személyes visszaemlékezések, amelyek azonban a konkrét helyszínekre vonatkozóan - érthető okokból - meglehetősen pontatlan és hiányos információkat tartalmaztak. Döntőnek bizonyult Motrevics professzor adatbázisa, amelynek segítségével nem csupán a temetőkhöz vezető utat sikerült megtalálni, hanem még az eltemetettek számára és összetételére vonatkozóan is konkrét számadatokhoz jutottunk. A Vajennie Memoriáli (VM) Motrevics úr által prezentált helyszíni listáját volt hivatva kontrollálni a Varga Éva Mária levéltáros főszerkesztésében Moszkvában kiadott "Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban" (a továbbiakban MhSZ) című kiadvány melléklete, amely ugyancsak moszkvai levéltári adatok alapján készült, de több ízben apróbb-nagyobb eltéréseket tartalmazott a VM listáival összehasonlítva.
Használtuk a Honvédelmi Minisztériumban őrzött oroszországi temetői összeállítás térképanyagát is. Tudni kell, ugyanis, hogy 1997 és 2003 között a hazánkkal szemben fennálló orosz államadósságból lekanyarított 20 millió dollár terhére a HM és VM 370 magyar hadifogoly- és internált-temetőt újított fel, s ezekről fényképpel, részletes vázlatrajzzal ellátott leírás született. (A publikációja remélhetőleg már nem várat sokat magára, ugyanis eleddig csak a konkrét családtag-keresők juthattak a térképadatok egy részének birtokába.)
A helyszínen derült ki, hogy ez az összeállítás - minden profizmusa ellenére - hiányos. Jónéhány felújított temető nem szerepel sem a leírásban, sem a térképeken. Ezért fontosnak tartottam hiánypótló jelleggel feltüntetni az általunk bejárt, s a térképhez képest"felfedezett" temetőket. (Előbbit a jelen írás illusztrációs térképein a HM jelzéseit (fekete pont számmal) körülvevő zöld karika, az utóbbit zöld folt jelzi.)
Pédaként álljon itt a Perm körzetének térképe:
Induljunk tehát útnak!
Perm a levegőből
2012. június 30. Moszkvai átszállás után utunk első állomása Komiföld fővárosa, Perm (az egykori Molotov) volt. Félnapi pihenő után július 1-jén kezdtük a terepmunkát. A város délkeleti peremén fekvő, Juzsnij, vagyis Déli elnevezésű polgári temető egy elhanyagolt parcellájában található a magyar HM és orosz partnerszervezete által 2001-ben felállított emlékkő.
Érdekes és ritka kivételként a szovjet hatóságok itt már a hatvanas években is felállítottak egy emlékkövet, amelyre pusztán az áldozatok számát vésték fel. A 175 eltemetett fogoly közül 32 volt hazánkfia.(Ez a temető nem szerepel a HM térképén.)
Perm környékén még két temető fölkeresésére volt időnk: a várostól délre, kb. 60 km-re fekvő Kungur polgári temetőjében az 1751-es civil munkás zászlóalj (RB) halottainak állítottak emléket.
Itt 6 kényszermunkára hurcolt magyar nyugszik.
E nyomasztó hely után az Urál szépségeiben gyönyörködhettünk. Hamarosan átléptük Európa és Ázsia határát, s a jeles alkalomból csoportkép készült:
Sajnos, a területet ma már beépítették, a sírok nem látszanak, sőt, a Vojennie Memoriáli és a HM által emelt kis emlékmű fennmaradásáért is folyamatos harcot kell vívnia Motrevics professzornak a helyi önkormányzattal. Jurkovics János szép beszéddel adózott nagypapája emlékének.
A 245-ös tábornak volt telephelye Nyizsnij Tagilon kívül is. Mielőtt ide ellátogattunk volna, a várostól észak-nyugati irányban egy Rudnik nevű település két hadifogolytemetőjét kerestük fel.
A következő temető megkeresése során ízelítőt kaptunk az igazi tajga őserdei miliőjéből:
Az említett láger temetője pedig a tó fölötti erdőben található. Az 58 eltemetett fogoly közül 2 volt magyar.
Ljovihától mintegy 6-8 kilométerre délre, Kirovgrád és Verhnyij Tagil határában, egy ipari üzem szomszédságában tettük le virágunkat a kemikáliáktól meggyötört földre a 377-es hadifogolytábor itt eltemetett 63 - köztük 6 magyar - halottjának emlékére.
Csak emlékeztetőül: ezen a vidéken járunk...
Kirovgrád után északkelet felé vettük az irányt és hamarosan elértük a történelmi Nyevjanszk városát. A szibériai orosz hódítás fontos előörse volt ez az 1601-ben alapított, ma 60 ezres lélekszámú település. A még ma is látható földszintes gerendaépületek hátterében impozáns látványként hat a híres ferde torony és a katedrális. A II. világháború idején a szovjet ágyú- és lőszergyártás egyik központja volt a helyi vas- és acélüzem, ahol a hadifoglyok segédmunkát végeztek, illetve a városi építkezéseken dolgoztak.
Nyevjanszk hadifogolytemetője a rátemetések során polgári temetővé "alakult át". A 377-es tábor 2. és 4. részlegének halottait temették el itt a negyvenes évek második felében: a 275 elhunyt fogoly közül 178 magyart.
Július 3-án estére érkeztünk meg a cárok szépséges városába, Jekatyerinburgba amelyet a kommunisták Szverdlov nevű elvbarátukról neveztek el olyan maradandóan, hogy a környező megye ma is az ő nevét viseli.
Esti sétánk során bejártuk a belvárost, megtekintettük az orosz-szovjet háborúk és háborús kalandok - benne a mi 1956-unk - lehorgasztott fejű bronzharcosát, az 1918. július 18-án Lenin parancsára bestiálisan legyilkolt cári család emléktemplomát, a nyüzsgő, egyáltalán nem ázsiai jellegű nagyváros forgatagát.
Hamarosan ismét átléptük - ezúttal visszafelé, nyugati irányban - Európa és Ázsia határát, és a Berezovszkij járás egy kis falujában, Talicában állt meg. A főúttól pár száz méterrel dél felé található ház - ma egy asztalosüzem épülete - a háború után a hírhedt 476-os hadifogoly-elkülönítő tábor, valamint vele együtt működtetett 313-as láger parancsnoki épülete volt. Időhiány miatt ritkán volt alkalmunk az egykori barakképületek fölkeresésére és beazonosítására, ezért különösen értékesnek tartom az itt töltött perceket. A 476-os tábort az ellenséges hadseregek főtisztjeinek és tábornokainak, az SS és a magyar csendőrség magas beosztású parancsnokainak elkülönítésére alakították ki. Ebben a körzetben tartottak fogva öt magyar tábornokot is. Esélyük sem lehetett arra, hogy 1955 előtt hazatérjenek - ha egyáltalán túlélték a 10-11 éves fogságot.
A parancsnoki épülettől mintegy két kilométerre, az erdőben található a 313-as és 476-os láger talicai részlegének temetője, ahol 177 foglyot - köztük 2 magyart - temettek el. A fogolylista a Vojennie Memoriali birtokában van, fontos lenne a HM hivatalos honlapján közzétenni!
A Berezovszkiji járás két fogolytemetőjének fölkeresésére jutott még időnk július 4-én délután. Pervomajszk városában impozáns második világháborús jármű- és fegyvergyűjtemény hívta fel magára figyelmet. A hazafias nevelés szellemében éppen katonaiskolások fényképezkedtek az ágyúk és harckocsik között. A település lakótelepi részén található füves térség gránit emlékműve az 1801-es munkás zászlóalj halottainak, vagyis elhurcolt polgári személyeknek állít emléket. A itt eltemetett 118 áldozat közül 24 volt magyar.
Július 4-én ez volt az utolsó temetőlátogatásunk. Este Jekatyerinburgban Bajtai Csaba konzul vendégszeretetét élveztük egy tóparti vendéglőben.
Másnap, július 5-én Jekatyerinburg külvárosában folytattuk a zarándokutat. Az Uralhimmas nevű gyáróriás egyik üzemi épületének kiszögellésében bukkantunk rá Motrevics professzor segítségével a 314-es hadifogolytábor 6-os részlegének temetői emlékművére, amely 13 honfitársunk halálára emlékeztet. Rajtuk kívül még 135 más nemzetiségű sorstársukat, többségükben németeket temettek itt el. Az áldozatokról - mint minden lágertemetőben - itt is névsort őriz a Vajennie Memoriáli.
Említettük már a 476-os hadifogoly-büntetőlágert. Központja Jekatyerinburg déli városrészében, Nyizsnij Iszetszkben volt, amelynek polgári temetőjében hantolták el a láger foglyait, együtt a 314-es hadifogolytábor iszetszki részlegének halottaival. Az 52 áldozat közül itt 2 volt magyar.
Utunkat délkelet felé folytattuk ezután, s nemsokára Aramil településre érkeztünk.
A meglátogatott temetők Szverdlovszk megyében:
Utunkat dél felé folytatva, nem sokkal Cseljabinszk megye határának átlépése után nyugat felé fordultunk és mintegy 50 kilométer megtétele után Verhnyij Ufalej településre érkeztünk. A város legfőbb "nevezetessége" a nikkelbánya, amelynek irdatlan fekete meddőhányója nyomasztóan magasodik a házak fölé. Még a családi házas (faházas) településrészen találjuk meg az út menti árokparton az 1651-es civil munkatáborban elhunyt 149 polgári áldozat, köztük 6 magyar emlékművét.
Egy 65 éves asszony kérésünkre felelevenített gyerekkori emlékeit, amikor is a nagymamája elmesélte: a ma látható kis házak helyén a negyvenes évek második felében tengernyi sírhant volt látható... (Itt jegyezzük meg, hogy a karcagi, 100 születésnapját nemrég ünnepelt Szilárd Ferenc nyugalmazott tanár is Verhnyij Ufalejben raboskodott, de hadifogolytáborban. Története honlapunkon is olvasható a Történetek rovatban.)
Az út Cseljabinszk megyei állomásai:
Asát elhagyva búcsút intettünk Cseljabinszk megyének is, és átléptünk utunk egyik legfontosabb célterületére, Baskíriába. Estére érkeztünk meg a Bjelaja és az Ufa folyók találkozásánál fekvő fővárosba, az egymillió lakosú Ufába.
A zarándokút tervezése során Baskiriára
megkülönböztetett figyelmet fordítottunk, mert bár viszonylag kevés
civil internált került ide Magyarországról, éppen a baranyai svábok egy
csoportja dolgozott ezen a területen az Groznijból
áttelepített 1701-es és az 1852-es munkás zászlóaljak kötelékében.
Több okból is utunk ezen utolsó szakaszában volt a legnehezebb dolgunk a temetőhelyek felkutatásában. Egyrészt, mert Motrevics professzor Baskiria területén már nem rendelkezett olyan aprólékos ismeretekkel, mint szűkebb pátriájában, Szverdlovszk és Cseljabinszk megyékben. Másrészt a rendelkezésünkre álló adatok is gyakran ellenmondásosnak bizonyultak. A személyes visszaemlékezők – Matkovicz-Kretz Eleonóra édesanyja és keresztanyja, valamint Walterné Müller Judit nagymamája – az 1701-es tábor kapcsán egy „Oktyaberszk” nevű települést emlegetett, és ezt a települést jelölte meg rabsága színhelyéül Berghoffer Róbert, az 1852-es rabocsij bataljon egykori kényszermunkása is, aki viszont nem emlékezett rá, hogy a városban az 1852-esen kívül más számozású civil láger működött volna.
Tovább nehezítette a kutatást, hogy Oktyaberszk település nem létezik, csak Oktyabrszkij, a baskir-tatár határon, Ufától mintegy 180 kilométerre nyugatra. Az 1701-est illetően kétséget kizáróan erről a településről van szó, hiszen Varga Éva Mária sokat emlegetett könyve is Oktyabrszkijt jelöli meg a láger székhelyéül, amelynek temetőjében 136 magyar katonát és 30 civilt temettek el. (Más kérdés, hogyan került internálttáborba hadifogolyként nyilvántartott katona?)
Csakhogy Szabó Alla kolléganőnk talált egy orosz internetes forrást, amely szerint az 1701-es RB Ufában működött volna, ahol ráadásul a közeli kerületet éppen Oktyabrszkíjnak nevezik, s ahol jelenleg is büntetésvégrehajtási intézet található. Kerület vagy város rejtőzik az Oktyabrszkij elnevezés mögött? Mindenek előtt ezt kellett tisztáznunk. Végül Berghoffer Róbert memoárja és internetes, térképes kutatómunkája segített eldönteni a kérdést. A memoárjában szereplő települések ugyanis – Tulmazi, Uruszi stb. – egytől egyig megtalálhatók Oktyabrszkij agglomerációjában. De még így is szép számmal vártak ránk meglepetések.
Július 7-ének reggelét baskir vendéglátóink kalauzolásával városnézéssel töltöttük:
Majd a város északkeleti részébe, Lopatyinóba utaztunk. A 319-es hadifogolytábor 2-6., valamint 8. részlegének temetőjét lehangoló állapotban,térdig érő gazban, rozsdásodó fémelemekkel találtuk. (Baskír kísérőink szégyenkeztek, a Vojennie Memoriáli-t képviselő Motrevics professzor pedig a moszkvai központ haladéktalan tájékoztatását helyezte kilátásba. Ebben a temetőben 363 foglyot temettek el, köztük 6 magyart is. Mint eddig mindenütt, énekkel és a Miatyánkkal áldoztunk emléküknek.
Visszatérve a nyári utazáshoz: újra a városközpont felé haladva útba ejtettük a már említett börtönt, amelyről egyes internetes források azt írják, hogy a harmincas években alapított átnevelő tábor után itt kapott helyet a Groznjból áthelyezett 1701-es civil munkatábor - vagy annak egy részlege - bár, ezt egyetlen hivatalos forrás sem erősíti meg. Nem sokkal később, Ufát délről megkerülve jutottunk el Szergijevszkij előváros polgári temetőjébe, ahol az MVD (a szovjet belügyminisztérium) 5. részlegének halottait temették el, összesen 35 személyt, akik közül 12 volt honfitársunk.
Sajnos, ezt a temetőt ugyanolyan gondozatlan állapotban találtuk, sőt, az emlékkő sarkából egy darabot vandálok le is törtek, s a kereszttől néhány méterre égésnyomokat fedeztünk fel.
A szergijevszkiji sírkerttől nincs messze, - mintegy 10 kilométerre nyugat felé található - a harmadik ufai lágertemető, amit a szakirodalom balanovói temetőként említ, ám a bejáratnál a Gyemszkoje feliratot olvashattuk. Az 5918-as különleges hadikórház betegségben, végelgyengülésben elhunyt ápoltjait helyezték itt örök (?) nyugalomra, legjobb esetben a szokásos katonás eljárás kertében (két fogoly tanú és az ügyeletes tiszt, illetve ügyeletes orvos aláírásával ellátott halotti bizonyítvány kiállítása után, egy vastag karóval, s rajta egy számmal megjelölve). Maga az emlékmű itt a temetőn kívül található, miután a sírokra már régen rátemetkeztek. (Talán mondani sem kell, hogy az kereszt előterét it is gaztalanítani kellett...) A Sag mir wo die Blumen sind... kezdeti háborúellenes dalunk 7 magyar testvérünk emlékének szólt, akik 142 más nemzetiségű sorstársukkal együtt itt fejezték be földi pályafutásukat.
Zarándoklatunk utolsó előtti napján, július 8-án reggel déli irányba indultunk el Ufából. Célunk Isimbáj volt, ez a kb. 80 kilométerre fekvő iparváros, az 5910-es - más adatok szerint az 5920-as számú különleges hadikórház székhelye. A navigációt illetően fiatal, rokonszenves baskír kísérőink nem álltak a helyzet magaslatán: sikerült bebizonyítaniuk, hogy még nyílegyenes úton is el lehet tévedni....
Magát a temetőt itt is siralmas állapotban találtuk: térdig érő gaz a kerítésen kívül és belül egyaránt. Amennyire időnk engedte, megtisztítottuk a kereszt és gránitlap környékét és szokásainknak megfelelően elhelyeztük a vadvirágból összeállított csokrot.
Aktuális
Tartalmas zarándokút az Urálban
2012-06-27 01:06:01
A zarándokút résztvevői:
Bán Ilona, Csehily József, Dupka György, Fuchs Andrea, Hack Ferenc Mihályné, Havasi János, Jurkovics János, Alekszej Korszun, Máthé Áron, Matkovics Kretz Eleonóra, Márkus Beáta, Schmidt Antal, Schmidt Ákos, Singer Zsuzsa, Stumpf Bálint, Stumpf Bálintné, Szabó Alla, Szendéné Arnold Katalin, Walterné Müller Judit.
Csatlakozott volna hozzánk Becze Zsolt kutatótársunk is, akit azonban súlyos betegsége megakadályozott az elutazásban. A nyár végén elhunyt, emlékét kegyelettel megőrizzük!
Szakmai segítőnk a helyszíneken Vlagyimir Pavlovics Motrevics volt, a jekatyerinburgi egyetem tanára, akit a Vojennije Memoriali moszkvai központja ajánlott figyelmünkbe, s ezt az ajánlást megerősítette jekatyerinburgi konzulunk, Bajtai Csaba is. Ezúton is köszönjük Motrevics professzor áldozatos munkáját!
Az út előkészítése során több forrás állt rendelkezésünkre: mindenek előtt személyes visszaemlékezések, amelyek azonban a konkrét helyszínekre vonatkozóan - érthető okokból - meglehetősen pontatlan és hiányos információkat tartalmaztak. Döntőnek bizonyult Motrevics professzor adatbázisa, amelynek segítségével nem csupán a temetőkhöz vezető utat sikerült megtalálni, hanem még az eltemetettek számára és összetételére vonatkozóan is konkrét számadatokhoz jutottunk. A Vajennie Memoriáli (VM) Motrevics úr által prezentált helyszíni listáját volt hivatva kontrollálni a Varga Éva Mária levéltáros főszerkesztésében Moszkvában kiadott "Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban" (a továbbiakban MhSZ) című kiadvány melléklete, amely ugyancsak moszkvai levéltári adatok alapján készült, de több ízben apróbb-nagyobb eltéréseket tartalmazott a VM listáival összehasonlítva.
Használtuk a Honvédelmi Minisztériumban őrzött oroszországi temetői összeállítás térképanyagát is. Tudni kell, ugyanis, hogy 1997 és 2003 között a hazánkkal szemben fennálló orosz államadósságból lekanyarított 20 millió dollár terhére a HM és VM 370 magyar hadifogoly- és internált-temetőt újított fel, s ezekről fényképpel, részletes vázlatrajzzal ellátott leírás született. (A publikációja remélhetőleg már nem várat sokat magára, ugyanis eleddig csak a konkrét családtag-keresők juthattak a térképadatok egy részének birtokába.)
A helyszínen derült ki, hogy ez az összeállítás - minden profizmusa ellenére - hiányos. Jónéhány felújított temető nem szerepel sem a leírásban, sem a térképeken. Ezért fontosnak tartottam hiánypótló jelleggel feltüntetni az általunk bejárt, s a térképhez képest"felfedezett" temetőket. (Előbbit a jelen írás illusztrációs térképein a HM jelzéseit (fekete pont számmal) körülvevő zöld karika, az utóbbit zöld folt jelzi.)
Pédaként álljon itt a Perm körzetének térképe:
Induljunk tehát útnak!
2012. június 30. Moszkvai átszállás után utunk első állomása Komiföld fővárosa, Perm (az egykori Molotov) volt. Félnapi pihenő után július 1-jén kezdtük a terepmunkát. A város délkeleti peremén fekvő, Juzsnij, vagyis Déli elnevezésű polgári temető egy elhanyagolt parcellájában található a magyar HM és orosz partnerszervezete által 2001-ben felállított emlékkő.
Érdekes és ritka kivételként a szovjet hatóságok itt már a hatvanas években is felállítottak egy emlékkövet, amelyre pusztán az áldozatok számát vésték fel. A 175 eltemetett fogoly közül 32 volt hazánkfia.(Ez a temető nem szerepel a HM térképén.)
Perm környékén még két temető fölkeresésére volt időnk: a várostól délre, kb. 60 km-re fekvő Kungur polgári temetőjében az 1751-es civil munkás zászlóalj (RB) halottainak állítottak emléket.
Itt 6 kényszermunkára hurcolt magyar nyugszik.
Perm északkeleti részén, a víztározó észak-nyugati partján található Gajva városrész, amelynek jelentős részét egy katonai főiskola foglalja el. Ennek a parkolójában temették el a 207. hadifogolytábor 5.részlegének halottait; a 43 főből 23 magyar volt.
Az emlékkeresztet a
parkoló közelében állították fel, s ide helyeztük el virágunkat.
Másnap, július 2-án kelet felé vettük az irányt egy bérelt autóbusszal. Első megállónk, a Permtől mintegy 60 kilométerre fekvő Kucsino település volt, ahol egy átnevelő munkatábor, a Perm 36-os - más néven VSZ389/36 - máig múzeumként megőrzött épületegyüttesét tekintettük meg egy kitűnő helyi antikommunista történész-idegenvezető közreműködésével. Az NKVD és utódszervei 1946-tól 1987-ig próbálták itt jobb belátásra bírni a másként gondolkodókat, de kísérőnk szerint az utolsó rabot csak 1991-ben engedték ki innen!
E nyomasztó hely után az Urál szépségeiben gyönyörködhettünk. Hamarosan átléptük Európa és Ázsia határát, s a jeles alkalomból csoportkép készült:
Szibériában első megállónk az Oroszországban ősinek számító, 400 éves Verhoturje nevű város volt. A még elhanyagoltságában is impozáns Kreml megtekintése után a város határában lévő hadifogoly-emlékművet kerestük fel. A sírok a vasút túloldalán lévő gyártelepen vannak kőhalmok és építkezési anyagok alatt, de Motrevics professzor elmondása szerint a vasútvonal építésén dolgozó rabok közül sokat temettek el a sínek mentén is. Az ő emléküket őrzi a kőlap. A 153-as és 231-es hadifogolytáborok 37 halottjából a hivatalos iratok szerint itt 3 volt magyar.
A közeli mocsaras erdőből Motrevics úr elmondása szerint a 318-as számú tábor több tucat magyar hadifogolyának csontvázát exhumálták és temették újra Novaja Ljalja településen.
Ide sajnos nem volt időnk ellátogatni, hanem dél felé vettük az irányt. Nyizsnaja Tura városában, egy vörös banképülethez közel, a vasúti kereszteződés mellett találtunk rá a 376-os láger 5. részlegének fogolytemetőjére, ahol az 51 halott közül 18 volt honfitársunk.
S ha már eljutottunk Alsó (Nyizsnaja) Turába, kerültünk egyet délkelet felé vagy ötven kilométert, és leróttuk kegyeletünket Felső Turában, vagyis Verhnyaja Turában is, ahol óriási hadiüzem és ennek megfelelően népes, harmincezres hadifogolytábor működött a háború utáni években. A 376-os láger 3. részlegének 348 halottja közül 254 volt magyar!
Ez a temető is gazban állt, érkezésünk előtt kaszáltatta le Motrevics professzor. Elmondása szerint az ötvenes évek fotóin még jól látszottak a sírhalmok és a jelzőoszlopok. Ez utóbbiak a kilencvenes évekre eltűntek, sőt, a halmokat is elplanírozták, arra hivatkozva, hogy a sírrablók kutakodását próbálták ezzel megakadályozni. Verhnyaja Tura képei:
Ez a temető is gazban állt, érkezésünk előtt kaszáltatta le Motrevics professzor. Elmondása szerint az ötvenes évek fotóin még jól látszottak a sírhalmok és a jelzőoszlopok. Ez utóbbiak a kilencvenes évekre eltűntek, sőt, a halmokat is elplanírozták, arra hivatkozva, hogy a sírrablók kutakodását próbálták ezzel megakadályozni. Verhnyaja Tura képei:
Július 3-án rendkívül nehéz, emóciókban is gazdag nap virradt ránk. A már kora délelőtt 34 fokos hőségben Nyizsnij Tagil külvárosában lévő szállásunkról a vasgyári lakótelepre indultunk. A ma 400 ezres városról tudni kell, hogy a háború idején a szovjet harckocsigyártás fellegvára volt, több mint harmincezer tank gördült ki a gyárkapun. A Masinvagonzavod ma is az orosz hadiipar egyik zászlóshajója.
Szegedi kollégánk, Jurkovics János azonos nevű nagypapája ebben a városban, a 245. láger 1. részlegében dolgozott hadifogolyként 1946. július 2-án bekövetkezett haláláig. Jánosnak sikerült beszereznie a HM-től nagypapája ucsotnoje gyélóját, vagyis hadifogoly-dossziéját, így az eltemetés ideje és helye - az Uralvagonzavod temetője - rekonstruálható volt.
Sajnos, a területet ma már beépítették, a sírok nem látszanak, sőt, a Vojennie Memoriáli és a HM által emelt kis emlékmű fennmaradásáért is folyamatos harcot kell vívnia Motrevics professzornak a helyi önkormányzattal. Jurkovics János szép beszéddel adózott nagypapája emlékének.
A 245-ös tábornak volt telephelye Nyizsnij Tagilon kívül is. Mielőtt ide ellátogattunk volna, a várostól észak-nyugati irányban egy Rudnik nevű település két hadifogolytemetőjét kerestük fel.
Az első egy facsoport közepén áll, nem messze az országúttól, és érdekessége, hogy a magyar és német halottakon kívül az olasz egykori hadifoglyoknak is kegyeleti helye. A 153-as számú hadifogolytábor 1. és 3. részlegének 1141 halottja közül 261 volt magyar.
Ettől a temetőtől néhány kilométerre észak-nyugatra, Rudnik község Szan-Donáto (az írásmód a cirillből visszafordított nevet jelöli) településrészén német-magyar-japán emlékhely létesült a kilencvenes években.
Utóbbi ugyan csak jelkép, hiszen a japánok valamennyi hadifoglyuk földi maradványait hazaszállították, de magyar és német részről a bekerített terület valós temető: a 2929-es számú hadikórház 1708(!!) halottját rejti a föld, közülük 108 honfitársunkét.
Utóbbi ugyan csak jelkép, hiszen a japánok valamennyi hadifoglyuk földi maradványait hazaszállították, de magyar és német részről a bekerített terület valós temető: a 2929-es számú hadikórház 1708(!!) halottját rejti a föld, közülük 108 honfitársunkét.
A következő temető megkeresése során ízelítőt kaptunk az igazi tajga őserdei miliőjéből:
Egy Cseremsanka nevű kis település határában jártunk, Nyizsnij Tagiltól mintegy 10 kilométerre észak-nyugatra.
A 245-ös hadifogolytábor 2. és 5 részlegében elhunytak csontjait rejti a föld a fák közötti dús aljnövényzet alatt. Az emlékművet szintén az orosz-magyar hadisírgondozó egyezmény alapján állították fel 25 honfitársunk emlékére. (A németországi hozzátartozók 64 családtagjukat siratják itt.) Az erdő túloldalán még működik az a fafeldolgozó üzem, a Tagillesz,ahol egykoron a hadifoglyokat dolgoztatták.
A 245-ös hadifogolytábor 2. és 5 részlegében elhunytak csontjait rejti a föld a fák közötti dús aljnövényzet alatt. Az emlékművet szintén az orosz-magyar hadisírgondozó egyezmény alapján állították fel 25 honfitársunk emlékére. (A németországi hozzátartozók 64 családtagjukat siratják itt.) Az erdő túloldalán még működik az a fafeldolgozó üzem, a Tagillesz,ahol egykoron a hadifoglyokat dolgoztatták.
A szovjet hatalom - és az azt követő évek - eszetlen természetrombolására álljon itt a bizonyíték: ez a fotó Nyizsnij Tagiltól nyugatra, egy Ljoviha nevű városka határában készült. Aranyat bányásztak a környéken hadifogoly elődeink is.
S az idő, mintha más szempontból is megállt volna a településen,
amelynek kétes tisztaságú tavában hűsölnek a ljovihai polgárok. Aligha
tudják már, hogy a háttérben látszó tóparti részen álltak egykor a 377-es hadifogolytábor láger 1. részlegének
barakképületei.
Az említett láger temetője pedig a tó fölötti erdőben található. Az 58 eltemetett fogoly közül 2 volt magyar.
Ljovihától mintegy 6-8 kilométerre délre, Kirovgrád és Verhnyij Tagil határában, egy ipari üzem szomszédságában tettük le virágunkat a kemikáliáktól meggyötört földre a 377-es hadifogolytábor itt eltemetett 63 - köztük 6 magyar - halottjának emlékére.
Csak emlékeztetőül: ezen a vidéken járunk...
Kirovgrád után északkelet felé vettük az irányt és hamarosan elértük a történelmi Nyevjanszk városát. A szibériai orosz hódítás fontos előörse volt ez az 1601-ben alapított, ma 60 ezres lélekszámú település. A még ma is látható földszintes gerendaépületek hátterében impozáns látványként hat a híres ferde torony és a katedrális. A II. világháború idején a szovjet ágyú- és lőszergyártás egyik központja volt a helyi vas- és acélüzem, ahol a hadifoglyok segédmunkát végeztek, illetve a városi építkezéseken dolgoztak.
Nyevjanszk hadifogolytemetője a rátemetések során polgári temetővé "alakult át". A 377-es tábor 2. és 4. részlegének halottait temették el itt a negyvenes évek második felében: a 275 elhunyt fogoly közül 178 magyart.
Július 3-án estére érkeztünk meg a cárok szépséges városába, Jekatyerinburgba amelyet a kommunisták Szverdlov nevű elvbarátukról neveztek el olyan maradandóan, hogy a környező megye ma is az ő nevét viseli.
Esti sétánk során bejártuk a belvárost, megtekintettük az orosz-szovjet háborúk és háborús kalandok - benne a mi 1956-unk - lehorgasztott fejű bronzharcosát, az 1918. július 18-án Lenin parancsára bestiálisan legyilkolt cári család emléktemplomát, a nyüzsgő, egyáltalán nem ázsiai jellegű nagyváros forgatagát.
Másnap, július 4-én reggel, a konzulátus meglátogatása után Jekatyerinburg déli és délnyugati kerületében két internacionális emlékhelyet kerestünk fel. Sirokorecsenszkoje városrészben 90 környékbeli temető halottainak állítottak emléket a német hadisírgondozók, illetve orosz háborús veteránok. Ez utóbbi igen szép gesztus abban az országban, ahol még ma is élénken él a népi tudatban a "fasiszta megszállás" emléke. Néhány kilométerrel távolabb a belső elnyomás, a " sztálini represszió" 19 ezer áldozatának állít emléket sok száz gránittábla, amelyen magyar neveket is olvashatunk, többnyire 1938-39-benelvtársaik által meggyilkolt, a Szovjetunióba emigrált kommunistákét.
Hamarosan ismét átléptük - ezúttal visszafelé, nyugati irányban - Európa és Ázsia határát, és a Berezovszkij járás egy kis falujában, Talicában állt meg. A főúttól pár száz méterrel dél felé található ház - ma egy asztalosüzem épülete - a háború után a hírhedt 476-os hadifogoly-elkülönítő tábor, valamint vele együtt működtetett 313-as láger parancsnoki épülete volt. Időhiány miatt ritkán volt alkalmunk az egykori barakképületek fölkeresésére és beazonosítására, ezért különösen értékesnek tartom az itt töltött perceket. A 476-os tábort az ellenséges hadseregek főtisztjeinek és tábornokainak, az SS és a magyar csendőrség magas beosztású parancsnokainak elkülönítésére alakították ki. Ebben a körzetben tartottak fogva öt magyar tábornokot is. Esélyük sem lehetett arra, hogy 1955 előtt hazatérjenek - ha egyáltalán túlélték a 10-11 éves fogságot.
Tovább haladva nyugat felé, Revda településen szomorúan állapítottuk meg, hogy a helyi lakosság nem tisztelve az elhunyt hadifoglyok kegyeleti jogai t a 313-as, 314-es és 476-os lágerek revdai temetőjére építette fel vikendházait. Így a Vajennie Memoriáli és a magyar Honvédelmi Minisztérium a temető-rekostrukciós program keretében kénytelen volt az első világháborús emlékműre kitenni egy újabb kőtáblát, amely a községben elhunyt 204 magyar hadifogolynak állít emléket. (Az összes eltemetettek száma 429.)
A Berezovszkiji járás két fogolytemetőjének fölkeresésére jutott még időnk július 4-én délután. Pervomajszk városában impozáns második világháborús jármű- és fegyvergyűjtemény hívta fel magára figyelmet. A hazafias nevelés szellemében éppen katonaiskolások fényképezkedtek az ágyúk és harckocsik között. A település lakótelepi részén található füves térség gránit emlékműve az 1801-es munkás zászlóalj halottainak, vagyis elhurcolt polgári személyeknek állít emléket. A itt eltemetett 118 áldozat közül 24 volt magyar.
Ugyanennek a munkatábornak, az 1801-es rabocsij bataljonnak és a 314-es hadifogolytábornak egy másik részlege Leninszkoje településen működött. A falu szintén a Berezovszkiji járásban található, Jekatyerinburgtól keletre. A lágertemetőt csak gyalog lehet megközelíteni: egy gyártelep kerítése mellett elhaladva, átvágva egy mezőn kis erdőbe érünk. Az itt eltemetett 142 áldozat között 19 magyar található.
Július 4-én ez volt az utolsó temetőlátogatásunk. Este Jekatyerinburgban Bajtai Csaba konzul vendégszeretetét élveztük egy tóparti vendéglőben.
Másnap, július 5-én Jekatyerinburg külvárosában folytattuk a zarándokutat. Az Uralhimmas nevű gyáróriás egyik üzemi épületének kiszögellésében bukkantunk rá Motrevics professzor segítségével a 314-es hadifogolytábor 6-os részlegének temetői emlékművére, amely 13 honfitársunk halálára emlékeztet. Rajtuk kívül még 135 más nemzetiségű sorstársukat, többségükben németeket temettek itt el. Az áldozatokról - mint minden lágertemetőben - itt is névsort őriz a Vajennie Memoriáli.
Talán az egyik legszebb fekvésű hadifogoly-temetőt találtuk meg egy óriási malomipari cég, a Melzavod Isztok közelében, Jekatyerinburgtól délnyugatra. A festői nyírfaligetet nem lehetett autóbusszal megközelíteni: mintegy negyedórát gyalogoltunk az üzemhez vezető vasútvonal mentén. Itt is a 314-es lágernek volt részlege, amelynek temetőjében 49 hadifoglyot, közöttük 12 magyart hantoltak el.
Utunkat délkelet felé folytattuk ezután, s nemsokára Aramil településre érkeztünk.
Egy fenyőerdő szélén, dácsák és asztalosüzem közelében az átlagosnál gondozottabb emlékmű fogadta csoportunkat. (Minden bizonnyal Motrevics professzor értesítette helyi megbízottait érkezésünkről. Tény, hogy a terület gaztalanítva, friss kaviccsal felszórva szerepel a fényképeinken. A 314-es láger 7-es részlegének halottai nyugszanak a kő körül, a 30 áldozat közül 13 magyar.
A meglátogatott temetők Szverdlovszk megyében:
Utunkat dél felé folytatva, nem sokkal Cseljabinszk megye határának átlépése után nyugat felé fordultunk és mintegy 50 kilométer megtétele után Verhnyij Ufalej településre érkeztünk. A város legfőbb "nevezetessége" a nikkelbánya, amelynek irdatlan fekete meddőhányója nyomasztóan magasodik a házak fölé. Még a családi házas (faházas) településrészen találjuk meg az út menti árokparton az 1651-es civil munkatáborban elhunyt 149 polgári áldozat, köztük 6 magyar emlékművét.
Egy 65 éves asszony kérésünkre felelevenített gyerekkori emlékeit, amikor is a nagymamája elmesélte: a ma látható kis házak helyén a negyvenes évek második felében tengernyi sírhant volt látható... (Itt jegyezzük meg, hogy a karcagi, 100 születésnapját nemrég ünnepelt Szilárd Ferenc nyugalmazott tanár is Verhnyij Ufalejben raboskodott, de hadifogolytáborban. Története honlapunkon is olvasható a Történetek rovatban.)
Verhnyij Ufalejtől délre, mintegy 30 kilométerre fekszik Kistim. Ma már jelentéktelen kisváros benyomását kelti, de régi épületeinek pompáján látszik, hogy két-háromszáz évvel ezelőtt fontos szerepet játszott Szibéria oroszok által történt megszállásában. A 180-as hadifogolytábor egy részlege működött itt. Az elhunytak száma Motrevics által nem ismert, a moszkvai könyv (VÉM) szerint az itteni MVD/UPVI táborában 2 magyart temettek el. Az emlékmű a városon kívül egy kiserdőben van, ahol érkezésünk előestéjén erdőtűz pusztított, de egy idejében kiásott árok megakadályozta az emlékhely megrongálódását.
Összegezzük az alábbi térkép segítségével a Jekatyerinburg és Cseljabinszk között között meglátogatott temetőket:
Az estét Cseljabinszkban töltöttük, ahol sajnos ennél többet időzni nem volt lehetőségünk, így a városban és közvetlen környékén létesített hadifogoly- és internált-temetők földerítetlenek maradtak. A város ipari jellege egyébként sokkal jobban kidomborodik az egyetemi és kulturális létesítményekben jóval gazdagabb Jekatyerinburghoz képest.
Július 6-án reggel a Baskir Autonóm Köztársaság fővárosa, Ufa felé vettük az irányt. Tekintettel az előttünk lévő 500 kilométerre, aznapra csak három útba eső város hadifogolytemetőinek fölkeresését terveztük be. Első megállónk Miasszban volt, ahol Motrevics professzor vezetésével egy városszéli kis utcában találtuk meg az MVD/UPVI, vagyis a szovjet belügyminisztérium hadifogoly- és internáltügyi parancsnokságának 25-ös és 27-es számú táborában elhunyt 189 elhunyt - köztük 36 magyar - elhunyt áldozat gazban álló emlékművét.
Tovább folytatva utunkat Ufa felé Szatka városába érkeztünk. Különös
bányászváros, ahol a XX. század első felének kommunista emlékei
keverednek a mai újgazdagok által kialakított városképi elemekkel. A
fogolytemető a várostól mintegy 3 kilométerre délkelet felé található -
illetve nem található, mert egy hegy méretű meddőhányót hordtak rá a
sírokra. A hadifoglyok és internáltak emlékművét így a polgári temető
egyik parcellájában helyezte el a 2000-es évek elején a Vajennie
Memoriáli. Ha valaki nem kér helyi segítséget, vagy nem szakemberrel
érkezik a temetőhöz, bizony nagyon nehezen bukkanna rá az emlékhelyre. (Sajnos, nem sikerült adatot szereznünk arra vonatkozóan, hányas tábor működött ezen a területen, így a magyar halottak számát sem sikerült megtudnunk.)
A baskír határ átlépése előtt Cseljabinszk megyében még két temető
fölkeresésére nyílott lehetőségünk. Az oroszok és baskírok által
lakott, 25 ezres Asa városban 1898-ban alapítottak viszonylag
korszerűnek mondható vaskohót. Itt és erdei munkán, valamint
építkezéseken dolgoztatták az Asába telepített hadifoglyokat. A lágerek
az ufai központhoz tartoztak és három temetőben hantolták el a
halottakat. Mi a déli és az északi temetőkben jártunk, a harmadik egy
nehezen járható erdős részen van, így oda nem juthatunk el. Motrevics
professzor szerint nehéz megbízható adatokhoz jutni még a lágerszámokat
illetően is, hiszen gyakran változtatták őket, így az irattári anyagok
sem mindig megbízhatóak. A déli, tölgyfaerdőben lévő emlékhely 12 évvel
ezelőtt létesült.
A város északnyugatról megkerülve egy vasúti töltés mentén jutottunk el a 2. számú temetőbe, ami Motrevics prof adatai szerint a 130-as láger 3. és 4. részlegének temetője volt, s 193 foglyot, köztük 69 magyar temettek el benne. Az emlékhely egy tágas mező közepén található, két német egyéni sírral egyetemben. A korábban németek által felállított hatalmas fakeresztet helyi suhancok felgyújtották, s ennek már nyomait sem találtuk meg.
Az út Cseljabinszk megyei állomásai:
Asát elhagyva búcsút intettünk Cseljabinszk megyének is, és átléptünk utunk egyik legfontosabb célterületére, Baskíriába. Estére érkeztünk meg a Bjelaja és az Ufa folyók találkozásánál fekvő fővárosba, az egymillió lakosú Ufába.
A zarándokút tervezése során Baskiriára
megkülönböztetett figyelmet fordítottunk, mert bár viszonylag kevés
civil internált került ide Magyarországról, éppen a baranyai svábok egy
csoportja dolgozott ezen a területen az Groznijból
áttelepített 1701-es és az 1852-es munkás zászlóaljak kötelékében.Több okból is utunk ezen utolsó szakaszában volt a legnehezebb dolgunk a temetőhelyek felkutatásában. Egyrészt, mert Motrevics professzor Baskiria területén már nem rendelkezett olyan aprólékos ismeretekkel, mint szűkebb pátriájában, Szverdlovszk és Cseljabinszk megyékben. Másrészt a rendelkezésünkre álló adatok is gyakran ellenmondásosnak bizonyultak. A személyes visszaemlékezők – Matkovicz-Kretz Eleonóra édesanyja és keresztanyja, valamint Walterné Müller Judit nagymamája – az 1701-es tábor kapcsán egy „Oktyaberszk” nevű települést emlegetett, és ezt a települést jelölte meg rabsága színhelyéül Berghoffer Róbert, az 1852-es rabocsij bataljon egykori kényszermunkása is, aki viszont nem emlékezett rá, hogy a városban az 1852-esen kívül más számozású civil láger működött volna.
Tovább nehezítette a kutatást, hogy Oktyaberszk település nem létezik, csak Oktyabrszkij, a baskir-tatár határon, Ufától mintegy 180 kilométerre nyugatra. Az 1701-est illetően kétséget kizáróan erről a településről van szó, hiszen Varga Éva Mária sokat emlegetett könyve is Oktyabrszkijt jelöli meg a láger székhelyéül, amelynek temetőjében 136 magyar katonát és 30 civilt temettek el. (Más kérdés, hogyan került internálttáborba hadifogolyként nyilvántartott katona?)
Csakhogy Szabó Alla kolléganőnk talált egy orosz internetes forrást, amely szerint az 1701-es RB Ufában működött volna, ahol ráadásul a közeli kerületet éppen Oktyabrszkíjnak nevezik, s ahol jelenleg is büntetésvégrehajtási intézet található. Kerület vagy város rejtőzik az Oktyabrszkij elnevezés mögött? Mindenek előtt ezt kellett tisztáznunk. Végül Berghoffer Róbert memoárja és internetes, térképes kutatómunkája segített eldönteni a kérdést. A memoárjában szereplő települések ugyanis – Tulmazi, Uruszi stb. – egytől egyig megtalálhatók Oktyabrszkij agglomerációjában. De még így is szép számmal vártak ránk meglepetések.
Július 7-ének reggelét baskir vendéglátóink kalauzolásával városnézéssel töltöttük:
Majd a város északkeleti részébe, Lopatyinóba utaztunk. A 319-es hadifogolytábor 2-6., valamint 8. részlegének temetőjét lehangoló állapotban,térdig érő gazban, rozsdásodó fémelemekkel találtuk. (Baskír kísérőink szégyenkeztek, a Vojennie Memoriáli-t képviselő Motrevics professzor pedig a moszkvai központ haladéktalan tájékoztatását helyezte kilátásba. Ebben a temetőben 363 foglyot temettek el, köztük 6 magyart is. Mint eddig mindenütt, énekkel és a Miatyánkkal áldoztunk emléküknek.
Zárójelben jegyzem meg, hogy októberben Motrevics professzor fotót küldött annak bizonyságául, hogy intervenciója sikeres volt: jóllehet Baskíria hadisírgondozási ügyeiben a helyi hatóságok illetékesek, moszkvai közvetítéssel sikerült elérnie, hogy Ufa lopatyinói katonatemetőjét rendbe tegyék. Íme, a nyár végi felvétel:
Visszatérve a nyári utazáshoz: újra a városközpont felé haladva útba ejtettük a már említett börtönt, amelyről egyes internetes források azt írják, hogy a harmincas években alapított átnevelő tábor után itt kapott helyet a Groznjból áthelyezett 1701-es civil munkatábor - vagy annak egy részlege - bár, ezt egyetlen hivatalos forrás sem erősíti meg. Nem sokkal később, Ufát délről megkerülve jutottunk el Szergijevszkij előváros polgári temetőjébe, ahol az MVD (a szovjet belügyminisztérium) 5. részlegének halottait temették el, összesen 35 személyt, akik közül 12 volt honfitársunk.
A szergijevszkiji sírkerttől nincs messze, - mintegy 10 kilométerre nyugat felé található - a harmadik ufai lágertemető, amit a szakirodalom balanovói temetőként említ, ám a bejáratnál a Gyemszkoje feliratot olvashattuk. Az 5918-as különleges hadikórház betegségben, végelgyengülésben elhunyt ápoltjait helyezték itt örök (?) nyugalomra, legjobb esetben a szokásos katonás eljárás kertében (két fogoly tanú és az ügyeletes tiszt, illetve ügyeletes orvos aláírásával ellátott halotti bizonyítvány kiállítása után, egy vastag karóval, s rajta egy számmal megjelölve). Maga az emlékmű itt a temetőn kívül található, miután a sírokra már régen rátemetkeztek. (Talán mondani sem kell, hogy az kereszt előterét it is gaztalanítani kellett...) A Sag mir wo die Blumen sind... kezdeti háborúellenes dalunk 7 magyar testvérünk emlékének szólt, akik 142 más nemzetiségű sorstársukkal együtt itt fejezték be földi pályafutásukat.
Zarándoklatunk utolsó előtti napján, július 8-án reggel déli irányba indultunk el Ufából. Célunk Isimbáj volt, ez a kb. 80 kilométerre fekvő iparváros, az 5910-es - más adatok szerint az 5920-as számú különleges hadikórház székhelye. A navigációt illetően fiatal, rokonszenves baskír kísérőink nem álltak a helyzet magaslatán: sikerült bebizonyítaniuk, hogy még nyílegyenes úton is el lehet tévedni....
Magát a temetőt itt is siralmas állapotban találtuk: térdig érő gaz a kerítésen kívül és belül egyaránt. Amennyire időnk engedte, megtisztítottuk a kereszt és gránitlap környékét és szokásainknak megfelelően elhelyeztük a vadvirágból összeállított csokrot.
Az imént bemutatott lopatyinói fotót megelőzően Motrevics professzor egy másik felvételt is küldött, amelyen - a jekatyerinburgi kutató intézkedése nyomán - az immár gaztalanított isimbaji temető látható:
Utazásunk utolsó napján, július 9-én várt ránk a legnehezebb feladat, s egyben a legfontosabb is: megtalálni a baranyai elhurcoltak, Matkovits-Kretz Eleonóra édesanyjának és keresztanyjának, valamint Walterné Müller Judit nagymamájának lágerét. A kutatás nehézségeire már utaltam, s ez a helyszínen igazolást nyert. Az Ufától 180 kilométerre nyugatra, a tatár határon fekvő Oktyabrszkij városába utaztunk. Először egy elhagyott temetőt kerestünk fel a város észak-nyugati részében. Néhány helybeli idős asszony ugyanis úgy emlékezett, hogy ebben az elgazosodott polgári temetőben internáltakat és hadifoglyokat is temettek egykoron. Sajnos, erre semmilyen konkrét bizonyítékot nem találtunk, mindenesetre egy fára koszorút és nemzetiszín szalagot helyeztünk el. (Később bebizonyosodott, hogy az asszonyok nem tévedtek.)
Utazásunk utolsó napján, július 9-én várt ránk a legnehezebb feladat, s egyben a legfontosabb is: megtalálni a baranyai elhurcoltak, Matkovits-Kretz Eleonóra édesanyjának és keresztanyjának, valamint Walterné Müller Judit nagymamájának lágerét. A kutatás nehézségeire már utaltam, s ez a helyszínen igazolást nyert. Az Ufától 180 kilométerre nyugatra, a tatár határon fekvő Oktyabrszkij városába utaztunk. Először egy elhagyott temetőt kerestünk fel a város észak-nyugati részében. Néhány helybeli idős asszony ugyanis úgy emlékezett, hogy ebben az elgazosodott polgári temetőben internáltakat és hadifoglyokat is temettek egykoron. Sajnos, erre semmilyen konkrét bizonyítékot nem találtunk, mindenesetre egy fára koszorút és nemzetiszín szalagot helyeztünk el. (Később bebizonyosodott, hogy az asszonyok nem tévedtek.)
Baskír kísérőink azt tanácsolták, keressük fel a helyi várostörténeti múzeumot, ahol "természetesen" az internáltakra, hadifoglyokra vonatkozóan semmilyen dokumentációt nem találtunk, viszont az igazgatónő felhívta figyelmünket a helyi német közösség tevékenységére, valamint egy "magyar származású" városlakóra. Mielőtt azonban velük találkoztunk volna, átlépve Tatarisztán határát egy Uszuru nevű településre autóztunk. Voltak ugyanis arra utaló visszaemlékezések, hogy a baranyai málenkij robotosok táborából - amely egy dombtetőre települt - egy Uszuru nevű falura lehetett látni, mi több, a lágerlakók egy erőmű építkezésén dolgoztak itt. A hőerőművet megtaláltuk - hatalmas méretei miatt el sem lehetne kerülni -, a környéken felvételeket készítettünk, aztán tovább indultunk Sztarij Tulmazi felé.
Oktyabrszkijt kelet felé elhagyva egy emlékmű ötlött szemünkbe. Kísérőnk, egy fiatal baskír lány váltig állította, hogy valahol itt lehetett a tábor, de ez a hely nem felelt meg az 1852-es táborban raboskodó Berghoffer Róbert, sem az 1701-es tábor túlélői leírásának. Tovább urtaztunk tehát a Berghoffer-beszámolóban említett Sztarij Tulmaziba. A falu felett egy dombtető "gyanúsnak" tűnt, de sajnos nem volt időnk alaposabb kutatást végezni, így inkább a kis faluban kérdezősködtünk. Egy helybeli férfi autóval északi irányba indult velünk - lényegében egy másik úton Uruszú felé - s egy hatalmas mező közepén állította meg az autóbuszt, mondván, itt volt a Tulmazi láger.
Mindezzel tehát nem lettünk sokkal okosabbak. A múzeumban kapott tanácsot megfogadva fölkerestük a helyi német egyesület irodáját, ahol a térképek felett "haditanácsot" tartottunk. Segítségünkre volt egy különös férfi is, akire szintén a múzeumban hívták fel figyelmünket: Jurij Fedorovics Lapsin, aki magyar születésűnek mondta magát, miután édesapja egy Arnold János nevű magyar hadifogoly, édesanyja pedig egy balti nő volt. Lapsin később nevet változtatott, de a magyarság iránti elkötelezettség mit sem változott. Szabadidejében a baskíriai őshaza, Magna Hungaria nyomait és régészeti leleteit kutatja több-kevesebb sikerrel.
Végül az ő útmutatásával jutottunk el arra dombtetőre és a ma is eredeti funkcióját őrző fűrészüzemhez, ahol minden valószínűség szerint az 1701-es munkászászlóalj tábora működött.
Az üzem kerítésénél Kretz Eleonóra és Müller Judit mondott
Missziónk ezzel lényegében véget ért.
Az összefoglalót közreadja: Havasi János
Oktyabrszkijt kelet felé elhagyva egy emlékmű ötlött szemünkbe. Kísérőnk, egy fiatal baskír lány váltig állította, hogy valahol itt lehetett a tábor, de ez a hely nem felelt meg az 1852-es táborban raboskodó Berghoffer Róbert, sem az 1701-es tábor túlélői leírásának. Tovább urtaztunk tehát a Berghoffer-beszámolóban említett Sztarij Tulmaziba. A falu felett egy dombtető "gyanúsnak" tűnt, de sajnos nem volt időnk alaposabb kutatást végezni, így inkább a kis faluban kérdezősködtünk. Egy helybeli férfi autóval északi irányba indult velünk - lényegében egy másik úton Uruszú felé - s egy hatalmas mező közepén állította meg az autóbuszt, mondván, itt volt a Tulmazi láger.
Mindezzel tehát nem lettünk sokkal okosabbak. A múzeumban kapott tanácsot megfogadva fölkerestük a helyi német egyesület irodáját, ahol a térképek felett "haditanácsot" tartottunk. Segítségünkre volt egy különös férfi is, akire szintén a múzeumban hívták fel figyelmünket: Jurij Fedorovics Lapsin, aki magyar születésűnek mondta magát, miután édesapja egy Arnold János nevű magyar hadifogoly, édesanyja pedig egy balti nő volt. Lapsin később nevet változtatott, de a magyarság iránti elkötelezettség mit sem változott. Szabadidejében a baskíriai őshaza, Magna Hungaria nyomait és régészeti leleteit kutatja több-kevesebb sikerrel.
Végül az ő útmutatásával jutottunk el arra dombtetőre és a ma is eredeti funkcióját őrző fűrészüzemhez, ahol minden valószínűség szerint az 1701-es munkászászlóalj tábora működött.
Az üzem kerítésénél Kretz Eleonóra és Müller Judit mondott
személyes hangú szép emlékbeszédet, majd egy-egy virágcsokrot és fényképeket helyeztek el a kerítésen.
Missziónk ezzel lényegében véget ért.
Az összefoglalót közreadja: Havasi János
