Háborús Keresőszolgálat

 

 Erdõvidék a második világháborúban

Hõsök, visszaemlékezések – Barót Elsõ rész

 

 A második világháború áldozatainak névsora a római katolikus templomtorony falán elhelyezett emléktáblán: Albert Géza, Albert Mihály, Albert Zsigmond, Ábrahám Márton, Balázs Antal, Balázs Béla, Balázs Gyula, Balázs István, Balázs János, Barabás Rudolf, Bede István, Beke Béla, id. Beke Ferenc, ifj. Beke Ferenc, Benkõ Ferenc, Benkõ Ignác, Bodor Gyula, Bodor János, Bódi Gyula, Boér József, Borbáth Endre, Bubla József, Bugja Sándor, Csiki Sándor, Deák Gábor, Gaál Ferenc, Gál Károly, Gálicza Sándor, Gáspár József, Gáspár Zoltán, Gellérd József, Havelka Nándor, Hegedûs Lajos, Herman Lõrincz, Incze Béla, Incze Ferenc, Incze Vilmos, Iváncson János, Józsa Árpád, Józsa Árpád, Kiss János, Kocsis Zoltán, Kovács Árpád, Kovács József, Kovács Mihály, Kozák Gyula, Kozák János, Kulcsár Dénes, László Sándor, Lõrincz Antal, Lõrincz Béla, Lõrincz Endre, Magyari József, Nagy Imre, Oláh József, Orovitz Zoltán, Páll Sándor, Péter Antal, Pichle András, Rácz Ferenc, Ráduly Béla, Ráduly Béla, Ráduly Gyula, Rendi Mihály, Sánta János, Szabó Gyula, Szaniszló Miklós, Szász Béla, Szász Sándor, Szõcs András, Szõcs Gyula, Takó István, Takó József, Tóth János, Trinfuj Ferenc, Trinfuj József, Tüzes Mózes, Urák István, Varga Lajos, Zongár Sándor

“1938-ban soroztak be a román hadseregbe Baróton, a magyarok pedig 1940-ben, azok es Baróton, október 7-én. Akkoriban itthon volt Nagybaczoni Nagy Vilmos. Tulajdonképpen õ a kilencedik hadosztályt nem igen vitte a frontra, a Donhoz, ugye me't tartotta Erdélynek, ez tiszta szent igaz, osztán csak kerültek ki, ott rettenetes hideg vót, akkor vótak azok a nagy fagyok, soknak lefagyott a kezik, lábik, orrik, 1942-ben, s akkor meg es álltak vót a magyar csapatok, ki akartak vinni minket oda, de közbe nem sikerült, állítólag a felsõ szervek gondolták, hogy nem érdemes, 42-ben már megingott a vonal... Sokszor annyi vót a repülõ, hogy a Nap nem sütött le, három-négyszáz gép vót, Pápát bombázták, Budapestet, szerencse csak a külváros részit bombázták az amerikaiak, azokot a vasútrészeket, amelyikre nekik nem vót szükség. Osztán én kikerültem vót Székelyhidára, ott elosztottak, akkor vittek Szerbiába, az es megszûnt, akkor Szamosújvár mellé vittek a vonalba, hogy es hítták azt a várost, Marosludas, ott vettek bé a vonalba. Kivittek a mezõre, s kellett jelentkezni önként, hogy a pikétet fel kell számolni, s akkor kellett jelentkezni, há' biza, mit mongyak, jelentkeztünk tízen. Kaptunk három golyószórót, kézi gránátot hatot, az oldalunkra felragasztottuk, a derékszíjra, s akkor géppisztoly vót három. Elég mocsok vót a helyzet.”

Hegyes István (szül. 1917. március 10.) visszaemlékezéseibõl.

Erdõvidék a második világháborúban

Hõsök, visszaemlékezések – Barót Második rész

 

Folytatás elõzõ lapszámunkból 

A második világháború (általunk ismert) baróti résztvevõi, akiknek neve nem szerepel a római katolikus templomtorony falán elhelyezett emléktáblán: Balázs Károly, Bene Béla, Benkõ Ignác, Bogdán Arthúr-György, Hegedüs Ferenc, Hegyes István, Németh Gergely, Román Jenõ, Szabó Dávid, Szabó Károly.

„Osztán jöttek a repülõk, a németek, nekünk biztosították az elsõ vonalat, hát ott futtak a románok s mondták, civilek, jó ember a magyar, nem bántani román, há' mi a civileket nem bántottuk, menekült szerencsétlen, ugye, osztán jött a sárga kocsival egy szürke ló s egy pej, benne vót a pap, az oláh pap, s a perceptor (adószedõ - szerk. megj.) s a legénye, a papnak a szolgája, levettük õköt, a pap rázta a szakállát, ezeket ugye, a papokot le kellett fogni, osztán leadtuk, jött a megszálló csapat, egy rohamcsapatba estünk belé, mentünk vagy harminckét kilométerre, egészen Magyarózdig. Fogadtak a díszlakomán a magyarok, Horthy képe kitéve, virágokkal... Elfogtunk egy szebeni katonát, románt, meg vót lõve a karja, a bal karja, így fityeget a karja, ne, jajgatott, nem tudott magyarul, osztán kérdeztük tõle, s õ béárulta, hogy jõ három divízió, orosz, nagy támadásra készülnek. Marosludastól vótunk vagy harminc kilométerre, hát Aranyosgyéres mán nem vót messze tõlünk, vágtuk keresztül a vonalat. Ugye, osztán visszavonultunk, met bé akartak keríteni... Vót egy baróti tiszt, Kovács doktor úr fia, tegeztük egymást mind gyermekek, s õ mondja, hogy mi a helyzet, s akkor kérték a tüzet, de az vót az érdekes, ötszázzal hosszabb, ötszázzal rövidebb, kétszázzal jobbra, össztûz, össztûz, úgyhogy borzasztó vót, na, a helyzet, s akkor odakerültem vót bé a telefonhoz, s hát eccer a telefon szól, elveszem, s há' oroszok, elszakítottuk a vonalat, s a telefont felrobbantottuk, hogy ne kerüljön nekik a kezikbe, Veress Vili jõ, s mondja, hogy elhozta a rományoknak a telefonjikot, régimódi vót, nem vót felszerelésik, nem vót semmi nekik.”

Hegyes István (szül. 1917. március 10.)

visszaemlékezéseibõl

Erdõvidék a második világháborúban

Hõsök, visszaemlékezések – Barót (III. rész)

 

 „1943. szeptember 10-én bésoroltak, itt Baróton a katolikus kultúrban. Három korosztályt soroltak bé. Minket 24-25 bélieket negyvenhárom októberében béhivtak Szentgyörgyre, az árkosi B-táborba osztottak bé, ott voltunk kiképezve, fél évig képeztek ki minket erdõvidékieket katonai szolgálatra. 1944 augusztusában bévettek a tûzvonalba. Kikerültünk Csobányosba, a Keleti Kárpátokba, ott voltunk székely határõrök, ebbe voltunk béosztva, ott voltunk a Kárpátokba, hogy védjük meg a hazát az ellenségtõl. De közbe sikerül béjönni, mert olyan erõvel jött az ellenség, hogy visszanyomtak, s akkor minket visszavezényeltek Szászrágen irányába, Üvegcsûr, Marosvécs, Icsepatakába ott bévettek megin a harcba. S ott szembementünk megint az oroszokkal, s a helyzet az, hogy az oroszokat visszavertük, s az állásunkba benne voltunk, s ott voltunk az állásokba, s egyszer jött az aknázás, s a 13-as székely határõrezredet ugye telibe érte az aknázás, egy csomóan meghóttak. Én például megsebesültem, ugye fejlõvést kaptam, az aknaszilánk kivésett a fejembõl. S akkor ott közbe egy óráig tartott az aknázás. S akkor amikor megszünt az aknázás, jöttek és esszeszedték a sebesülteket, s engem es megfogtak, me erõm nem volt már hogy jöjjek. Az elsõsegélyt miután megkaptuk, azután felvagonéroztak s onné osztán elvittek fel Budapestre, az Új Szent János kórházba osztottak bé, s ott voltam béosztva kezelésre, gyógyításra. Ott vótam négy hónapot, ugye még nagyon fiatal vótam 18-19 éves, akkor ilyenformán ott vótam az Új Szent János kórházba Milfai professzor õ volt a fõorvos, s én annyira voltam megsebesülve, hogy 65 százalékosnak tettek. S aztán jöttek az oroszok, s mindenféle, s aztán a kórházat kimenesztették, s visszahoztak Keszthelyré, a keszthelyi kórházba, két hónapot. Onné aztán elengedtek, me ugye annyira gyógyúltam, hogy elengedtek, jöjjek haza. S, hogy jöttem haza Szászrégennél leigazoltak ugye nem vót semmi nálam, me mindent elszedtek tõlem a kórházban. S akkor engem bétettek ide ne a földvári lágerba. 1945 áprilisában ott vótam a földvári kórházban, s ott vótam egy hónapig. Aztán felvagonéroztak s elvittek ide ne Focsánba, az orosz gyûjtõtáborba, innétõl vitték ki a foglyokat Oroszországba. S engem mivel sebesült vótam, a fejem bé vót még kötve, nem vittek el Oroszországba, hanem ott tartottak a lágerbe. 1945. október elsején jött a rendelet, hogy a Romániában levõ foglyokat hazaengedik, úgy aztán engedtek haza.”

Erdõvidék a második világháborúban

Hõsök, visszaemlékezések – Barót (4. rész)

 

A Szász Dénes (szül. 1924) visszaemlékezéseinek folytatásaként az általa újraénekelt, a második világháborúban népszerû nótákat idézzük:

„Elindult a menet, hosszú magyar menet,/ Horthy Miklós parancsára,/ Felszabadítani székely rab testvérünket/A Maros és az Olt mentin,/ Hál’ Istennek megfordult a világ,/ Zöld ablakba’ piros-fehér virág,/ Gyönge fehér kezek szórják az utcákon,/ Megérkeztünk Kolozsvárra.”

„Most újra zúgnak a fegyverek,/ Hol a nap kel fel az égen,/ Összegofnak a nemzetek, hogy elmúljon a szégyen,/ Százszorosok túlerõink, szászor többet érünk,/ Fegyvered hát vedd elé, úgyis csak egyszer élünk,/ Magyar honvéd jár túl a Dnyepperen,/ Körülöttem már égnek a falvak,/ Gépmadár tör át a fellegen,/ Csikorognak a hernyótalpak,/ Az édes bajtársak között, mert vár már ránk a harc/ Már vár ránk a harc”.

„Elhangzott a szó, zeng az induló,/ Gyõztesek megint régi zászlaink,/ Nézd az új határt, széttiporva már,/ Várnak újra mind, õsi bérceink./ Édes Erdély itt vagyunk,/ Érted élünk és halunk,/ Gyõz a szittya fergeteg, a rohanó sereg./ Õseink nyomán, fent a Hargitán,/ Völgyeinkbe’ lent, tornyok hangja zeng,/ Már se merre sincs, átkozott bilincs,/ Énekeljetek, völgyek és hegyek...”

„Székely fiúk, fel a fejjel,/ Nézzünk az ellenségre zord tekintettel,/ Elvették a szép hazánkat, minden kincsünket,/ Nem kiméltek bennünket.../ A Hargita tetejében magyar zászló leng/ Gyergyónak szentelt földje újra a miénk...”

„Életemnek egyik legszebbik napjában,/ Engem is bevittek a sorozó szobába,/ Ráütték a pecsétet a gyönge mellemre,/ Legénységem örökre van felejtve,/ Ráütték a pecsétet a gyönge mellemre,/ Legénységem örökre van felejtve,/ Húzd ki bondás a nevem, hogy adjál egy jókedvet,/ Ráütték a pecsétet a gyönge mellemre,/ Legénységem örökre van felejtve.”

„A baróti sudár torony, jaj de messzire látszik,/ Közepébe, négy sarkába, két szál rozmaring lehajlik./ Egyik hajlik a válamra,/ Másik a babáméra,/ Lehajtom a bús fejemet a rózsám ölelõ két karjába./ Egyik hajlik a válamra,/ Másik a babáméra./ Lehajtom a bús fejemet a rózsám ölelõ két karjába./ Este van már, késõ este, kilencet ütött az óra,/ Az én csárdás kisangyalom mégsem jött el a fonóba./ Vagy haragszik, vagy beteg,/ Vagy talán nem is szeret./ Lehajtom a bús fejemet a rózsám ölelõ két karjába./ Vagy haragszik, vagy beteg./ Vagy talán nem is szeret,/ Lehajtom a bús fejemet a rózsám ölelõ két karjába./ Minek is kell a szombat estét várni,/ Ha a babám nem jön vigasztalni,/ Vigasztalom magamban, ahogy lehet,/ Irigylik az irigyek a szeretõmet,/ Irigyeim hagyjatok szeretni,/ Hagyjátok a babámat ölelni,/ Rá van szokva szemem az intésre,/ Két karom a szép lány ölelésére,/ Rá van szokva szemem az intésre/ Két karom a szép leány ölelésére”.

Hõsök, visszaemlékezések – Barót

 

 „Na, ott osztán akkor megszûnt a menet a tankok felõl, de a négy kocsit alig tudtam kihozni onnat, úgy vágtak mindenféle golyó s aknavetõvel, s minden ami nyavaja vót nekik, suppantották. A katonáknak, a második hadsereg katonáinak hát egy harmada ha megmaradt, a többi mind odalett, betegség által. Itt beszélgettünk ne, az egyik kollégámmal, s a másik letolta a nadrágját, me’ vérhasba vót. Letolta egy kicsi idõre, a 42 fokos hidegbe, s közbe beszélgettünk ott, nézek oda, s hát el van dõlve, már megfagyott. Osztán evel a menettel úgy szétvertek ott a gépkocsik, s a tankok nem tudom mifélék... Mint a kolletktív istálló mekkorák, ne, akkorákba bé vótak oda rakva, úgy hogy méges meleget tartson. Na a’ meggyúlt, me’ ugye szalmával vót födve, meggyúlt, nem tudtunk semmit kihozni, minden ott maradt, minden elégett. Muszáj vót visszavonulnunk, me’ akkora vonalunk vót, egyik felõl vótak a németek, s a másik felõl pedig a román testvérek. Akkora vonalunk vót, hogy nem lehetett fenntartani. S evel a fegyvernemmel, ami nekünk vót ugye, ezzel nagyon nagy dolgot nem tudtunk csinálni. Minden ottmaradt nekik, ami még megmaradt, s még vótak ilyen csellengõk mindenfelé, s megint osztán felépítettük a második hadseregünköt, de nem komplektba. Evel osztán kámcurikkoltunk (komme zurück - gyere vissza), mint a német mongya. Osztán Lengyelországon jöttünk vissza, Máramarosszigetre, hét tankot lõttem ki amíg oda Máramarosszigetre visszaérkeztünk. Ott jó hegyecske vót, s egy kicsit meg lehetett fogni õköt, ott vótunk egy hónapot. Akkor osztán bétörtek, s megint kellett visszafelé jönni. Úgyhogy elég nehéz helyzetek vótak.”

v. Balogh Antal (szül. 1922. március 2.) viszszaemlékezéseibõl

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

Erdővidék a második világháborúban

Hősök, visszaemlékezések – Miklósvár (Elsõ rész)

 

A második világháború miklósvári hõsi halottainak neve a római katolikus templom elõtti emlékmû tábláján: Ambrus Pál, Bajkuj István, Barabás György, Bidiga András, Csámpár József, Csámpár Zoltán, Ferencz Gyula, Kósa Gyula, Molnár Károly, Nicuj Mihály, Szabó Dávid, Szabó Gyula, Szõcs Ferenc, Tüzes Imre, Tüzes M. Ferenc, Vajda Gyula. További hõsök, második világháborús résztvevõk: Barabás Mihály, Bidiga Ferenc, Barabás János.

“Ez a csapat ide ment, a másik oda, külön-külön mindegyik, négy felé raktak, s osztán indítottak a vagonokkal. Szentgyörgyrõl Galaþi-ra vittek a románokhoz, csomóba gyütöttek münköt, s akkor két hadnagy odajöttek, s elmondtak mindent, hogy viselkedjünk, s minden, úgy csináljuk, hogy az államnak szolgáljunk, ne verekedjünk, ne veszekedjünk, ne lopjunk, ugye, ami az élethez jár, mindent tanítottak. Mikor a gyakorlat lejárt, kiosztottak a tiszteknek, melyiket hova, s így osztán a tiszteknek megmondták, hogy' válasszák a legényeket. Az egyiknek a felesége magyar vót, én mihejt megtudtam, hogy mi a helyzet, abba a helybe kapcsoltam, s én vótam a legelsõ. Másik nap én választottam egyet, õ azt mondta, hogy õ szereti a szobában a pucolást, s ilyesmi, na jól van, gyere csak, a' vót a benti, én csak a künti vótam, a bévásárló, minden. Én vásároltam minden nap, mikor mi kellett, vásároltam élelmet papirosra, s aval számoltunk, fõhadnagy vót az enyim, vót két kicsi gyermek, rendesen fõzött, na, szakácsné vót, s fõzött, nekem ki vót adva hogy mit kell vásárolni, listyára írták rea, hogy mi kell, minden szombaton kellett nekem leszámoljak, pénz maradék vót örökké, me' annyit adtak, hogy vót, végignézték a nagysága s a kolonél, lokotenent kolonel vót (románul alezredes, szerk. megj.), mikor végig nézték, rendben vót minden, akkor a más tiszti legény, az es ott vót, de annak nem vót semmi, csak a szobában takarítani, s ezt-azt, ilyesmi, neki es úgy adták, akkor húsz lejek vótak, a húszast, mind nekem. Az õrnagy, az osztán finom ember vót, nyugdíjas ember vót ott Galaþi-on, én kellett vigyem az ozsonnyát, s tízórást, s a patika dolgot, azt bé kellett vegye, no, s rendesem komédiáztunk ketten, kacagta az öreg, me' osztán én komolyan tisztölögtem, nem úgy, hogy helytelenkedjünk, s az öreg csak mosolygott. Osztán Râmnicu Sãrat-ban is vótunk.”

Barabás János (szül. 1911-ben) visszaemlékezéseiból