Háborús Keresőszolgálat

Galíciai felderítő utunk első állomása Tatarov, a Tatárhágó

utáni első nagyobb település.

Déli kijáratánál az osztrák �Fekete Kereszt� által helyreállított első világháborús katonatemető jeltelen sírjai.

Meglepetésünkre és örömünkre megtaláltuk Kuti főhadnagy sírját és a mellette fekvő jeltelen síron is nemzetiszínű szalagok. Legalább ennyi megmaradt az egykor volt itteni sírokból.

 

A következő állomáshoz közeledve derűlátóbban kerestük az egykori temetőt. Előzetesen latolgatva a keresés esélyeit az egykori Szovjetunió területén nem sok jóra számítottunk. Korábbi tapasztalataink azt súgták, hogy főképp a kistelepüléseken van némi esélyünk, azonban mint minden, ez is a helyiek jó szándékán múlott. A tatarovi siker, még ha kicsi is, már bizakodóbbá tett bennünket.

Mikulicsinben található a térség egyik legnagyobb magyar katonatemetője. A harcok rendkívüli hevességére utal a 352 itt eltemetet hősi halott. A területet a szovjet hadsereg Tatárhágó irányába előretörő csapatai ellen az úgynevezett Hunyadi állásban elhelyezkedő, � zömében az 1. és 2. hegyi dandár, a 25. gyalog hadosztály és a 27. székely könnyű hadosztály � katonái védték, több mint fél éven át. A helyiektől érdeklődni szinte pont az egykori temető mellett álltunk meg. A vasútállomás felé vezető úttal kettéosztott egykori temető a korabeli kataszterlapokról jól beazonosítható.

Az ún. legénységi részben, az egykori apácazárda kertjében a sírhalmok még most is láthatók, de a kis kápolna melletti "tiszti temető"-ből is megmaradt több sírhely is. Például Vilmányi Márton és bajtársaié is: A dolog külön érdekessége, hogy a magyar hősi temetővel szemközt áll a szovjet emlékmű, felsorolva a Vörös Hadsereg harcokban elesett katonáinak nevét.

Jaremcsében ketten is segítettek a keresésben.

 

Egyikük a helyi Nemzeti Park dolgozója, mikulicsini helytörténész, az ottani hucul múzeum alapítója és gondozója. Ő elsősorban a Mikulicsinben látottakat erősítette meg, de beszélt még a környékbeli hegyekről, a Javornik Gonganról és a Makovicáról,

melyek szintén magyar sírokat rejtenek. A helyi temető keresésénél pedig egy helyi �öreghez� egy nagybajuszú ukránhoz vezetett, aki készséggel elmagyarázott mindent.

Ismereteink szerint Jaremcsében annak a 147 magyar katonának sírját ásták meg egykor, akik többsége Pest, Heves és Szolnok megyéből vonult be. A magyar arcvonal 1944. július 23-i áttörését követően a harcok során elesett, valamint a 18. tábori kórházban sebesülésükbe belehalt katonákat temettek ide, akiknek többsége még a 25 évet sem élhette meg.

A katonákat két nagyobb sírkertbe temették.

A polgári temető katona sírhantjai mára már elvesztek.

Ott eleinte megpróbáltak a sírok közé temetni. Aztán annyi lett a halott itt is, � mondta a helyi segítőnk � hogy rátemettek a magyarok sírjaira.

A Csarnohorcsik patak melletti másik, a vázlat szerinti három sorból álló katonatemető soronként 33 sírhelyből állt.

 

A helyi vezetőnk szerint � akinek háza éppen az egykori magyar temető melletti utcában épült - ezen sírok egy része még ma is felfedezhető.

Ez azoknak a jó érzésű telektulajdonosoknak köszönhető, akik annak idején úgy kerítették be kertjüket, hogy a sírok belülre kerüljenek, így védték meg attól, hogy ledózerolják azokat, vagy utat építsenek a helyükön.

Dobrotovba érkezve egy út melletti templomot kerestünk, hiszen a leírások szerint ott kellett keresni az egykori temetőt. A helyi boltosnál érdeklődve hamarosan rátaláltunk a keresett helyre.

Itt az akkor még fa kerítéssel körülvett templom kertjébe 65, zömében nyírségi és kárpátaljai katonát temettek el, azokat akik az 1944 április 13. és július 21. között a Delatyn irányába indított hadműveletek során estek el.

Többségük 20 és 30 év közötti fiatal volt. A 24 éves ibrányi Kató Balázs is közéjük tartozott, nevét a korabeli temető-kataszterlap rögzítette. Mára a területet drótkerítés védi és a templomkert őrzi az ő nyughelyét is.

Sadzsavka temetőjéhez a segítőkész helyiek útmutatása alapján jutottunk, hiszen a falu már jó néhány házzal túlnyúlt a korabeli vázlaton rögzítetthez képest. A Kolomea elfoglalását célzó hadműveletekben és a több mint két hónapot kitevő állásharcokban elesettek kerültek ide.

A település keleti részén fekvő temetőjébe hetven, főképp ungvári, kassai, szerencsi, sátoraljaújhelyi és nyíregyházi katonát temettek el.

Az egykori temetőt jobbról-balról telkek és házak veszik körül, a helyiek kegyelete azonban megőrizte hősi halottaink sírjait. Sőt, néhány éve az egyház által megáldott kereszttel jelölték meg a katonatemetőt. Az ott talált koszorúból és mécsesből is jól látszott, hogy igazat beszélt a szomszédos telken lakó asszony: Néhány éve már, hogy halottak napján évről évre összegyűlnek ott a helyi pap vezetésével a lakosok, virágot helyeznek el, és gyertyát gyújtanak az ott nyugvók lelki üdvéért.

Szvieti Jozef utunknak talán legkalandosabb állomása, hiszen a Tlumacsikban eltemetetteket kerestük, majd azt hittük, hogy a jedlinai erdőben nyugvók sírjaira akadtunk, de másnap, Pecsenyizsinben az iskola igazgatójától �akinek az édesapja a környéken lakott és így ő is jól ismerte a környéket � megtudtuk, hogy Szvieti Jozefben voltunk. Tengely- és olajteknő-törő úttalan utakat bejárva egy erdő szélén a szürkületben haladtunk, már-már feladva a többek által is jelzett temető felkutatását.

Egy facsoportot jelöltünk meg, amelyet belső parancstól indítva még meg kellett néznünk, mielőtt visszafordultunk volna. Kocsinkat jó kétszáz méterre hátrahagyva gyalogosan indultunk a néhány házzal körülvett kis facsoport irányába. A házak közül egy férfi szédelgett elő, akiről első megdöbbenésünkben azt hittük, részeg.

Budapestről jöttünk és magyar katonasírokat keresünk �hangzott a kicsit reményt vesztett kérésünk. Újabb néhány botorkáló lépés a házigazdától kicsit olyan tekintettel, mint aki rosszul hall.

Itt vannak � mutat a facsoport irányába. Itt vannak � ismétli meg. Harmincan vannak ide eltemetve. Az egyiket Pásztor Jánosnak hívták, arra még emlékszem � mondja és még közelebb jön.

Ne ítélj (elhamarkodottan) � bizonyosodik be ismét a parancsolat, � hiszen egyebek mellett kiderült, hogy az Iván keresztnevű gazda az éhségtől szédelgett, mert olyan körülmények között él ott, hogy ételre nemigen jutott szerencsétlennek. Mint elmondta, a sírokon sokáig ott voltak a keresztek kis alumínium táblácskákkal.

A fémgyűjtők összeszedték azokat, így mára már jeltelenné váltak. A sírokra azonban ő vigyázott, a füvet kaszálta körülöttük.A legszebb hantja Pásztor Jánosnak van, akiről a nyilvántartásokból megtudtuk, hogy 1917. február 9-én született, Beregszászon lakott és az ungvári 24. gyalogezred állományában 1944. július 4-én aknaszilánktól esett el a jedlinai erdőben, majd Svieti Jozefben temették el.

A kis tanyajellegű településen három különböző helyen fekvő temetőben az 1944. április 16-a és július 24-e között a környéken lezajlott harcokban elesett, zömében a Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyékből bevonultatott 199 magyar katonát helyezték nyugalomra.

A következő nap első állomása Pecsenyizsin. A �véletlen� hozott bennünket erre a településre, hiszen eredeti úti céljaink között nem szerepelt. Egy tanárnőt kerestünk és az iskola igazgatójára találtunk, aki készséggel elmondta, hogy három katona sírjáról tudnak a településen, ahol korábban ő volt a polgármester.

Az egyiküket, a középsőt már exhumáltatta a Debrecenben élő hozzátartozó. A Hadtörténeti Múzeum egyik kiállításán talált rá testvére sírjának vázlatára és rövid nyomozás után megtalálta azt, majd hazavitette Magyarországra. Irány a temető. Rövid keresgélés után megvannak a sírok, az úttal párhuzamosan, pontosan úgy, ahogy a korabeli vázlat is jelezte. A középső sír már valóban üres, a bal oldali most még ismeretlen, a jobb oldali síron kicsi, nemrégiben készült magyarnyelvű tábla:

Magyar hősi halott

Kopcsay László zls.

1920. �1944.

Pecsenyizsinben azt a 18 katonát temették el, akik a Kolomea elfoglalására utasított fenyvesvölgyi 11. a rahói 13. és a vezérszállási 25. hegyivadász zászlóaljakhoz tartoztak. Többségükben szabolcsiak voltak, így Kopcsay László is, aki annak idején Kisvárdán lakott. A városkában a polgári temetőn kívül az egykori görög katolikus templom kertjébe is temettek, ahol a sírok feltételezett helye még ma is látható.

Az esős borongós napba már csak egy hely felkeresése fért bele, bármiféle, az utakról letérő keresés lehetetlenné vált az egyre növekvő sártengerben.

Slobodán egy 87 éves bácsi mutatja a vázlatról általunk már jól ismert helyet, úgy szedi a lábát, alig tudjuk követni.

Itt voltak� mutat a sírhalmokra.

A keresztek már nincsenek meg, de a hantok még jól láthatók. A kegyelet itt is megőrizte az egykori sírokat. Az egykori magyar katonatemető mellett jól megfér a független Ukrajnát jelképező hatalmas domb tetején az Ukrán és feltehetően az egykori �Szics Gárdát� szimbolizáló fekete piros zászló.
Budapesti, nagyváradi, kolozsvári alakulatok 1944 áprilisa és júliusa között a környékbeli hadműveletekben elesett 258 katonájának temetőjére találtunk rá. Egy a �Béke poraikra� könyvből ismerős, 23 éves korában hősi halált halt vágai katona, Horváth János arca volt előttem, amikor Sloboda Rungurska települést kerestük.

A megkopott "zsoldkönyves" fotó, ami mellett ott éktelenkedett a halált okozó golyó nyoma. Az ő testét is e település földje fogadta be.

A fenti képen a falu fölött a híres Zanoga-magaslat látható. Talán az is a Gondviselés jele, hogy éppen a sár és hó miatt jelenleg járhatatlan magaslat lábainál jártunk, amikor Dunaszerdahelyről kaptunk telefonhívást egy úrtól, akinek hozzátartozója a Zanogán esett el, s szerette volna megtudni, a keleti harctér melyik részén van ez a terület...

Hazafelé Körösmezőn meglepve láttuk, hogy a 2000-es évek elején még létező bekerített magyar sírkert helyén - a Kevele kápolnától jobbra - katolikus templom épült.

A sírok helye Péteri ferenc ref.tábori lelkész főhadnagy egykori felvételén:

A sírkert Bús János 2000 táján készült felvételén:

Jelenleg azt próbáljuk kideríteni, exhumálták-e a csontokat és jelöli-e emléktábla a templomban, hogy az új istenháza magyar (dél-dunántúli) katonák sírjai helyén épült.
A szakadó esőben még jutott időnk Tiszaborkúton összehasonlítani a háború alatti,

........................

a 2000-es és a jelenlegi állapotokat Tiszaborkúton:

A magyar sírokon még látható a fél évtizede feltett nemzetiszínű szalag, de a keresztek felújítása időszerű lenne.