Háborús Keresőszolgálat

 1943 januárjában, februárjában a harctérről gyéren szállingózó hírekből kezdetben csak sejteni lehetett a szörnyű bajt. Az otthon maradottak közül sokan érezték, sejtették, de nem hitték el, hogy igaz lehet, legfőképpen pedig minden, a frontra katonát adó család remélte, hogy őt elkerüli a balsors. Szörnyű nyugtalan napok, hónapok és – a legtöbb hozzátartozónak – évek következtek.
Úgy gondolom, nem tévedek, ha azt mondom az e sorokat olvasók között is akad olyan, aki a mai napig is bizonytalanságban él, ami talán még rosszabb, mint ama szörnyű, de biztos hír, hogy akit szeretett, nincs többé. Még most is sokan vannak közöttünk olyanok, akik ezért is képtelenek feldolgozni lelkük mélyén hozzátartozójuk halálát, s teszik fel magukban az egész életüket végig kísérő nyugtalanító kérdést: mi lett vele, hol van a sírja?Felkereshetem-e,megsimogathatom-e csak egyetlen egyszer is a fejfáját?
S e szívfacsaró érzéseket tovább fokozza, hogy sokáig, nagyon sokáig nem sirathatták el nyíltan felvállalva a gyászt, csak lopva, titokban ejthettek könnyet az oly nagyon szertett gyermekért, testvérért, férjért, vagy apáért.
Nálunk szerencsésebb nemzetek fiai számára felfoghatatlan, tény és láthatóan nem tudnak mit kezdeni ezzel a kijelentéssel: mi nem tisztelhettük hőseinket, a katonaként harcban elesetteket. Nálunk szerencsésebbek nagy nemzeti panteont járva gondolhatnak a jelképesen, vagy ténylegesen eltemetettekre. Nekünk ez nem adatott meg, csak a hallgatás hosszú keserve jutott.
Ha azt kérdezzük, miért? A választ már a korábbi évszázadokra visszanyúlva találjuk meg.
Az a nemzet, amelynek történelme dicső részeit eltörlik, hamisítják, gyökereit kiölik, agyonhallgatják hőseit, folyton csak gyengeségét, bűnösségét hangsúlyozzák, az a nemzet előbb-utóbb tudatlan néptömeggé, akaratgyenge masszává válhat, amelyet kedvükre gyúrhatnak a hamisítók és a tiltók.
Pedig nekünk kitörölhetetlenül vannak évtizedes, évszázados és évezredes hőseink, akiknek leszármazottai közöttünk élnek. Azt, hogy ma ezen a nyelven szólhatunk, írhatunk, nekik köszönhetjük. Ők ott voltak Muhinál, Mohácsnál, bátor szívvel harcoltak a tatár, a török és a Habsburg ellen, ott voltak az első világháború minden poklában és halálra fagytak innen több ezer kilométerre, valahol Oroszországban, valahol a Don mentén.
Napjainkra, sorra emelkednek a kegyelet emlékművei, oszlopai, melyek többek annál is, mint aminek látszanak. Ezek a múltból a jövőbe ívelő hidak tartópillérei, s most már csak rajtunk múlik e hidak ereje. Ha ismét tudunk emlékezni, s büszkék lenni, ha megtaláljuk azt, ami egykor elveszett, akkor e hidakat a tomboló szélvihar, vagy pusztító földrengés sem döntheti le. De ha ismét elfogadjuk azt, amit a hamisítók és tiltók tálcán kínálnak, akkor e hidakat az első szellő is nyomtalanul söpri el útjából.
Előttünk áll még egy, napjainkban is élő, ugyancsak évszázados kérdés, melyet Vörösmarty Mihály sorai idéznek elénk:

„...Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért
S keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért...”

Nos úgy hiszem, egyszer – talán hamarosan – választ kapunk a több emberöltőn át égető kérdésre: MIÉRT kellett mindezt elszenvednünk, MI ÉRTELME volt a sok szenvedésnek és MIT TANULTUNK mindebből? S a válsz birtokában, eljövünk ezekhez az emlékművekhez, vagy legalább lélekben ellátogatunk szeretteink távoli sírjához, hogy hálás és nyugodt szívvel gondoljunk Csaba királyfi évszázadok árja duzzasztotta óriási seregére a Hadak Útján.

                                Dr.Bús János