« vissza
Történetek » Dr. Drabon József tartalékos főhadnagy
Dr. Drabon József tartalékos főhadnagy
2013-11-04 10:11:52
Dr. Drabon József főhadnagy a miskolci VII. hadtest 19. könnyűhadosztály 13, gyalogezred vonatparancsnokaként vett részt a doni hadműveletkben.
1908. szept. 1-én született Crescent-ben (Ohio, USA). Szülei korábban kiándoroltak, de később hazatértek Sajókápolnára (Borsod megye).
1928-ban érettségizett a miskolci református gimnáziumban. Jogi és éllamtudományi tanulmányokat végzett, 1933-ban diplomázott a szegedi egyetemen, majd a közigazgatásban dolgozott.
1938-ban mint tartalékos zászlós vett részt a felvidéki bevonulásban, Kassán, a 13/II. zászlóalj vonatoszlop parancsnokaként. A kárpátaljai bevonulás résztvevője is, ugyancsak a 13. gyalogezreddel. 1940. szeptemberében ugyanebben a beosztásban vonult be Kolozsvárra, akkor már hadnagyi rendfokozatban. 1941. ápr. 10. és 21. között a délvidéki hadjáratban is jelen volt, ezredparancsnoka ekkor Hegedűs Zoltán ezredes.
1942. január 1-én főhadnaggyá léptették elő. Mindhárom bevonulási emlékérmet megkapta (Felvidék, Erdély, Délvidék), ezenkívül Csatáry József vezérőrnagytól dicsérő oklevelet kapott.
1942. nyár elején megkapta a SAS -behívót a miskolci 13/II. zászlóalj vonatparancsnoki beosztásába. Június 17-én indultak a Don-hoz. Bajtársai voltak: Pelle György százados és Szép József segédtisztek, dr, Andrik László zászlós, állatorvos, Babos László főhadnagy csapatcsendőr tiszt, Szabó Sándor főhadnagy, római katolikus tábori lelkész, Selmeczi Árpád főhadnagy protestáns tábori lelkész, Bodnár Zoltán főhadnagy és Ráty János gazdászati tisztek. A 13/II. zászlóalj parancsnoka Medlits Rezső alezredes, az ezredparancsnok Sepsy Pál ezredes.
Mintegy 7 napos vonatozás után érkeztek Kurszk pályaudvarára. Ezután következett a három és fél héten át tartó gyötrelmes gyalogmenet nagy hőségben és sűrűn ismétlődő esőben. Gyakran okozott problémát az ivóvízellátás, az élelmezés is akadozott. 1942. júl. 20-22-én értek ki a Donhoz. Szoldatszkoje és Petrovszkaja községekből küldött haza fényképeket. A vonatlegénység a lakosság betakarítási munkáiban is részt vett. Az ezredtörzs Novij Gran Hresztiki községbe települt. A 13. gyalogezred a Scsucsje-Perejesseje-Kolibelka-Jekatyerinovka vonalon, a Don mentén foglalta el állásait. Augusztus 8-án és az azt követő napokban a 13. gyalogezred súlyos véráldozatokkal terhes harcokba bonyolódott (Hídfőcsaták), a támadásokat azonban sikerült visszaverni.
A vonatrészleg tnnivalói megsokasodtak, elsősorban a lőszer és az élelmiszer első vonalba való kiszállítása vált egyre nehezebbé. Egyes harcoló egységek 40-50%-os veszteséget is elszenvedtek. Az ezred vonatalakulata 1942 szeptemberétől már Jekatyerinovka községben állomásozott, és itt volt már az ezredtörzs is.
Dr. Drabon főhadnagy a hídfőcsaták lezajlása után, októberben hadsereg-parancsnoki dícsérő elismerésben részesült, az oklevelet vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok írta alá. Pálos Ferenc ezredes felterjesztésére később a II. osztályú tűzkeresztet is megkapta.
Októberben az ezredparancsnoktól feladatul kapta, hogy 100 emberrel és 200 lóval 150-200 km-rel vonuljon hátra az ún. lóteleltető állomásra. Ezt a feladatot elvégezve indult haza nov. 18. körül szabadságra Felsőnyárádon éslő családjához. Otthon sem volt jó a hangulata, tudta, milyen előnytelen, könnyen bekeríthető helyen vannak bajtársai Jekatyerinovkában (a kis Don-kanyarban), a Dontól 7 km-re. A család kapacitálta, szerezzen orvosi igazolást, és ne menjen vissza a frontra. Egyébként nagyon sovány, sápadt volt és köhögött, de ő hajthatatlan volt. Szerinte nem tudták volna helyettesíteni, azonkívül, amilyen jó, fegyelmezett katona volt, nem akarta cserbenhagyni a katonáit.
December 10. körül indult vissza a frontra. A karácsony előtti napokban ért ki. A többi már történelem.
1943. január 14-én Scsucsjénél, a szovjet hídfőből támadás indult. A szovjet tűzérség reggel 6 óra körül kezdte lőni Jekatyerinovkát (ezredtörzs és vonat). Az ezredvonattal a délelőtt folyamán indultak hátra. Az áttörés 4. napján 17-én estek fogságba Filipi községnél úgy, hogy az ezredtörzs még közelharcot is vívott a támadó orosz csapatokkal. Rövidesen kialakult a bekerítés belső gyűrűje - harckocsik és sielő csapatok támadtak - helyenként jelentős túlerővel. A vonatlegénység különben is elég gyengén volt felfegyverezve, az erőviszonyok erősen a szovjet csapatok javára tolódtak el.
A január 14-17. közötti napokban megpecsételődött a 13. gyalogezred sorsa. A 17-én kiadott Jány-féle visszavonulási parancsig, amíg lehetett kitartottak, de ez csak fokozta a felesleges véráldozatot. Január 18-án aknatalálat következtében elesett az ezredparancsnok és szűkebb törzse: Páléos ezredes, Pelle százados, Bodnár főhadnagy, Medlits alezredes és a gépkocsivezető.
Dr. Drabon főhadnagy először a krenovojei gyűjtőtáborba, majd Oránkiba került, de a példátlanul nehéz, embertelen viszonyokat nem bírta elviselni, és 1943. márc. 16-án kiütéses tífuszban meghalt. Minössze 34 éves volt. Sírja ismeretlen. Két volt bajtársa szerencsésen hazakerült, ők beszélték el a történet végét. Fia nem ismerhette őt, az események idején még csak másfél éves volt, de számára apja örök példakép maradt, helytállása, kötelességtudása, igaz magyarsága, hűsége katonai esküjéhez, mindhalálig. A neve 6 bajtásával együtt Sajókápolnán, a II. világháborús emlékművön van megörökítve.
1908. szept. 1-én született Crescent-ben (Ohio, USA). Szülei korábban kiándoroltak, de később hazatértek Sajókápolnára (Borsod megye).
1928-ban érettségizett a miskolci református gimnáziumban. Jogi és éllamtudományi tanulmányokat végzett, 1933-ban diplomázott a szegedi egyetemen, majd a közigazgatásban dolgozott.
1938-ban mint tartalékos zászlós vett részt a felvidéki bevonulásban, Kassán, a 13/II. zászlóalj vonatoszlop parancsnokaként. A kárpátaljai bevonulás résztvevője is, ugyancsak a 13. gyalogezreddel. 1940. szeptemberében ugyanebben a beosztásban vonult be Kolozsvárra, akkor már hadnagyi rendfokozatban. 1941. ápr. 10. és 21. között a délvidéki hadjáratban is jelen volt, ezredparancsnoka ekkor Hegedűs Zoltán ezredes.
1942. január 1-én főhadnaggyá léptették elő. Mindhárom bevonulási emlékérmet megkapta (Felvidék, Erdély, Délvidék), ezenkívül Csatáry József vezérőrnagytól dicsérő oklevelet kapott.
1942. nyár elején megkapta a SAS -behívót a miskolci 13/II. zászlóalj vonatparancsnoki beosztásába. Június 17-én indultak a Don-hoz. Bajtársai voltak: Pelle György százados és Szép József segédtisztek, dr, Andrik László zászlós, állatorvos, Babos László főhadnagy csapatcsendőr tiszt, Szabó Sándor főhadnagy, római katolikus tábori lelkész, Selmeczi Árpád főhadnagy protestáns tábori lelkész, Bodnár Zoltán főhadnagy és Ráty János gazdászati tisztek. A 13/II. zászlóalj parancsnoka Medlits Rezső alezredes, az ezredparancsnok Sepsy Pál ezredes.
Mintegy 7 napos vonatozás után érkeztek Kurszk pályaudvarára. Ezután következett a három és fél héten át tartó gyötrelmes gyalogmenet nagy hőségben és sűrűn ismétlődő esőben. Gyakran okozott problémát az ivóvízellátás, az élelmezés is akadozott. 1942. júl. 20-22-én értek ki a Donhoz. Szoldatszkoje és Petrovszkaja községekből küldött haza fényképeket. A vonatlegénység a lakosság betakarítási munkáiban is részt vett. Az ezredtörzs Novij Gran Hresztiki községbe települt. A 13. gyalogezred a Scsucsje-Perejesseje-Kolibelka-Jekatyerinovka vonalon, a Don mentén foglalta el állásait. Augusztus 8-án és az azt követő napokban a 13. gyalogezred súlyos véráldozatokkal terhes harcokba bonyolódott (Hídfőcsaták), a támadásokat azonban sikerült visszaverni.
A vonatrészleg tnnivalói megsokasodtak, elsősorban a lőszer és az élelmiszer első vonalba való kiszállítása vált egyre nehezebbé. Egyes harcoló egységek 40-50%-os veszteséget is elszenvedtek. Az ezred vonatalakulata 1942 szeptemberétől már Jekatyerinovka községben állomásozott, és itt volt már az ezredtörzs is.
Dr. Drabon főhadnagy a hídfőcsaták lezajlása után, októberben hadsereg-parancsnoki dícsérő elismerésben részesült, az oklevelet vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok írta alá. Pálos Ferenc ezredes felterjesztésére később a II. osztályú tűzkeresztet is megkapta.
Októberben az ezredparancsnoktól feladatul kapta, hogy 100 emberrel és 200 lóval 150-200 km-rel vonuljon hátra az ún. lóteleltető állomásra. Ezt a feladatot elvégezve indult haza nov. 18. körül szabadságra Felsőnyárádon éslő családjához. Otthon sem volt jó a hangulata, tudta, milyen előnytelen, könnyen bekeríthető helyen vannak bajtársai Jekatyerinovkában (a kis Don-kanyarban), a Dontól 7 km-re. A család kapacitálta, szerezzen orvosi igazolást, és ne menjen vissza a frontra. Egyébként nagyon sovány, sápadt volt és köhögött, de ő hajthatatlan volt. Szerinte nem tudták volna helyettesíteni, azonkívül, amilyen jó, fegyelmezett katona volt, nem akarta cserbenhagyni a katonáit.
December 10. körül indult vissza a frontra. A karácsony előtti napokban ért ki. A többi már történelem.
1943. január 14-én Scsucsjénél, a szovjet hídfőből támadás indult. A szovjet tűzérség reggel 6 óra körül kezdte lőni Jekatyerinovkát (ezredtörzs és vonat). Az ezredvonattal a délelőtt folyamán indultak hátra. Az áttörés 4. napján 17-én estek fogságba Filipi községnél úgy, hogy az ezredtörzs még közelharcot is vívott a támadó orosz csapatokkal. Rövidesen kialakult a bekerítés belső gyűrűje - harckocsik és sielő csapatok támadtak - helyenként jelentős túlerővel. A vonatlegénység különben is elég gyengén volt felfegyverezve, az erőviszonyok erősen a szovjet csapatok javára tolódtak el.
A január 14-17. közötti napokban megpecsételődött a 13. gyalogezred sorsa. A 17-én kiadott Jány-féle visszavonulási parancsig, amíg lehetett kitartottak, de ez csak fokozta a felesleges véráldozatot. Január 18-án aknatalálat következtében elesett az ezredparancsnok és szűkebb törzse: Páléos ezredes, Pelle százados, Bodnár főhadnagy, Medlits alezredes és a gépkocsivezető.
Dr. Drabon főhadnagy először a krenovojei gyűjtőtáborba, majd Oránkiba került, de a példátlanul nehéz, embertelen viszonyokat nem bírta elviselni, és 1943. márc. 16-án kiütéses tífuszban meghalt. Minössze 34 éves volt. Sírja ismeretlen. Két volt bajtársa szerencsésen hazakerült, ők beszélték el a történet végét. Fia nem ismerhette őt, az események idején még csak másfél éves volt, de számára apja örök példakép maradt, helytállása, kötelességtudása, igaz magyarsága, hűsége katonai esküjéhez, mindhalálig. A neve 6 bajtásával együtt Sajókápolnán, a II. világháborús emlékművön van megörökítve.
