« vissza
Történetek » Ruisz Oszkár története
Ruisz Oszkár története
2014-03-18 11:03:32
A hiányzó családtag
Egy bakonyi kis faluban, Romándon nevelkedtem szüleim harmadik gyermekeként. Apai nagyapám jómódú parasztember volt. Saját földjeit művelte, állatokat: lovakat, teheneket, disznókat tartott. A sok munkát Édesapámmal közösen végezték. Mindezt Édesanyám elmondásából tudom, mert én sajnos sem Nagyapámra, sem Édesapámra nem emlékszem, ugyanis 1943-ban születtem.
Apai Nagyapám 1944. áprilisában meghalt, Édesapámat, Ruisz Oszkárt (sz. 1905. aug. 24. an. Hüler Franciska) pedig 1944 őszén katonának vitték, akkor, amikor Édesanyám öcsémmel, családunk negyedik gyermekével volt terhes,
Édesapám 1944. szeptember 17-i dátummal a Veszprém megyei Nemesvámosról küldött egy levelezőlapot, amit most is őrzök. Itt 1944. áprilisában egy gyakorló- és lőteret alakítottak ki. A levelezőlapon a feladónál a III/IV. zászlóalj szerepel, ami soproni hadosztály veszprémi zászlóalját jelenti. (Így tudom a sok kutatásom alapján. - Egészen pontosan: 4/III. zászlóalj HJ)
Sajnos nem érkezett haza. Nagyon-nagyon vártuk.
Nem tudjuk, hogy Nemesvámosról hová vitték Édesapánkat. Mindig nézem a Sírjaik hol domborulnak adást, reménykedve abban, hogy megtalálom a sírhelyét, hogy legalább egy szál virággal tudjunk emlékezni. Nem adom fel, töretlenül keresem.
Drága jó Édesanyánk - gyermekeivel együtt - nagyon bízott abban, hogy szerencsésen hazaér a családjához és boldog családi életet élhetünk. Sajnos nem így történt.
A tragédiánk ezzel még nem ért véget. Sváb származásúak vagyunk. Akinek a családjában ilyen nem volt, elképzelni sem tudja, milyen szörnyű sorsunk volt. Rettenetes megaláztatásban volt részük a sváboknak. Akiket nem vittek ki Németországba, azokra itthon kegyetlen sors várt. 1948. június. 4-én Édesanyánk kapott egy felhívást, hogy azonnal hagyjuk el saját házunkat, költözzünk ki Románd külterületére, messze a falutól egy kb. 4x4 m-es földes szobába. Mindenünket elvettek: házat, földet állatokat, mezőgazdasági gépeket. Teljesen kifosztva itt maradt Édesanyánk a négy kisgyerekkel. Senkinek nem kívánom azt az életet, amit mi átéltünk. Azután 1952-ben Édesanyám beállt az akkor alakult termelőszövetkezetbe, mert a nevünkön meghagyott 10 hold földet beadta és ezért anyai nagyanyám házába költözhettünk - mivel az termelőszövetkezeti tulajdon volt - egy szoba, konyhába. Ez a falu közepén állt. Egy kicsit jobb körülmények közé kerültünk. De ez a helyzet nem tartott sokáig, ugyanis 1956. március 7-én ismét kapott Édesanyánk egy gelszólítást: 24 órán belül hagyjuk el ezt a házat és költözzünk vissza oda, ahova 1948-ban kiraktak bennünket. Ugyanis 1956-ban kuláknak minősítettek bennünket a semmivel, hiszen a háború után mindenünket elvettek, csupán a 10 hold föld maradt a nevünkön.
Röviden ennyi a gyermekkorom története, ennyit kellett elszenvedni ebben az országban egy sváb származású családnak, az Édesapa pedig magyar katonaként halt meg a háborúban. Ezt azért írtam le, mert én úgy gondolom, hogy ezt nagyon kevesen tudják. Tisztelettel kérem a Sírjaik hol domborulnak Szerkesztőségét, hogy ha bármilyen adatot tudnak a nemesvámosi gyakorló- és lőtérről, azt szíveskedjenek velem közölni. Nagyon sok könyvet elolvastam már a II. világháborúról, de sajnos Édesapámról nem tudtam meg közelebbit. Nagyon bízom, hogy sikerrel végződik a kutatásom.
Répás Gáspárné
Egy bakonyi kis faluban, Romándon nevelkedtem szüleim harmadik gyermekeként. Apai nagyapám jómódú parasztember volt. Saját földjeit művelte, állatokat: lovakat, teheneket, disznókat tartott. A sok munkát Édesapámmal közösen végezték. Mindezt Édesanyám elmondásából tudom, mert én sajnos sem Nagyapámra, sem Édesapámra nem emlékszem, ugyanis 1943-ban születtem.
Apai Nagyapám 1944. áprilisában meghalt, Édesapámat, Ruisz Oszkárt (sz. 1905. aug. 24. an. Hüler Franciska) pedig 1944 őszén katonának vitték, akkor, amikor Édesanyám öcsémmel, családunk negyedik gyermekével volt terhes,
Édesapám 1944. szeptember 17-i dátummal a Veszprém megyei Nemesvámosról küldött egy levelezőlapot, amit most is őrzök. Itt 1944. áprilisában egy gyakorló- és lőteret alakítottak ki. A levelezőlapon a feladónál a III/IV. zászlóalj szerepel, ami soproni hadosztály veszprémi zászlóalját jelenti. (Így tudom a sok kutatásom alapján. - Egészen pontosan: 4/III. zászlóalj HJ)
Sajnos nem érkezett haza. Nagyon-nagyon vártuk.
Nem tudjuk, hogy Nemesvámosról hová vitték Édesapánkat. Mindig nézem a Sírjaik hol domborulnak adást, reménykedve abban, hogy megtalálom a sírhelyét, hogy legalább egy szál virággal tudjunk emlékezni. Nem adom fel, töretlenül keresem.
Drága jó Édesanyánk - gyermekeivel együtt - nagyon bízott abban, hogy szerencsésen hazaér a családjához és boldog családi életet élhetünk. Sajnos nem így történt.
A tragédiánk ezzel még nem ért véget. Sváb származásúak vagyunk. Akinek a családjában ilyen nem volt, elképzelni sem tudja, milyen szörnyű sorsunk volt. Rettenetes megaláztatásban volt részük a sváboknak. Akiket nem vittek ki Németországba, azokra itthon kegyetlen sors várt. 1948. június. 4-én Édesanyánk kapott egy felhívást, hogy azonnal hagyjuk el saját házunkat, költözzünk ki Románd külterületére, messze a falutól egy kb. 4x4 m-es földes szobába. Mindenünket elvettek: házat, földet állatokat, mezőgazdasági gépeket. Teljesen kifosztva itt maradt Édesanyánk a négy kisgyerekkel. Senkinek nem kívánom azt az életet, amit mi átéltünk. Azután 1952-ben Édesanyám beállt az akkor alakult termelőszövetkezetbe, mert a nevünkön meghagyott 10 hold földet beadta és ezért anyai nagyanyám házába költözhettünk - mivel az termelőszövetkezeti tulajdon volt - egy szoba, konyhába. Ez a falu közepén állt. Egy kicsit jobb körülmények közé kerültünk. De ez a helyzet nem tartott sokáig, ugyanis 1956. március 7-én ismét kapott Édesanyánk egy gelszólítást: 24 órán belül hagyjuk el ezt a házat és költözzünk vissza oda, ahova 1948-ban kiraktak bennünket. Ugyanis 1956-ban kuláknak minősítettek bennünket a semmivel, hiszen a háború után mindenünket elvettek, csupán a 10 hold föld maradt a nevünkön.
Röviden ennyi a gyermekkorom története, ennyit kellett elszenvedni ebben az országban egy sváb származású családnak, az Édesapa pedig magyar katonaként halt meg a háborúban. Ezt azért írtam le, mert én úgy gondolom, hogy ezt nagyon kevesen tudják. Tisztelettel kérem a Sírjaik hol domborulnak Szerkesztőségét, hogy ha bármilyen adatot tudnak a nemesvámosi gyakorló- és lőtérről, azt szíveskedjenek velem közölni. Nagyon sok könyvet elolvastam már a II. világháborúról, de sajnos Édesapámról nem tudtam meg közelebbit. Nagyon bízom, hogy sikerrel végződik a kutatásom.
Répás Gáspárné
